11. rész - Kórházi látogatás

-Persze, gyere csak. – néztem meglepettem a fiúra, aki szótlanul közelebb jött, kihúzta az apró fehér széket az ágy alól, majd ráült.
-Hogy vagy? – nézett rám néhány másodperces síri csönd után.
-Már sokkal jobban. – feleltem egy mosoly kíséretében. – De te hogyhogy itt vagy?
-Csak érdekelt, hogy hogy vagy. Este nagyon szarul néztél ki. Nem tudom emlékszel e, de összeestél és kihívtam a mentőket. Azt mondták túladagoltad magad. – sütötte le a szemeit.
Éreztem, hogy bár nem ismer annyira, mégis csalódott bennem.
-Nem! – kiáltottam. – Nem én voltam. – néztem rá kétségbeesetten, mintha a lelki világom romba dőlne, hogy tényleg azt hiszi én voltam. Ő pedig mondatomra nyomban felkapta a fejét és rám emelte opál zöld íriszét.
-Ezt hogy érted?
-Én nem drogozok. Soha nem is tettem. Valaki beletette az italomba. – böktem ki végül elkeseredve, mire megfeszült az állkapcsa és néhány másodpercig némán nézett rám, majd újra megszólalt.
-Tudod ki lehetett az?
Válaszként bizonytalanul megráztam a fejem, jelezve, hogy nekem fogalmam nincs semmiről. Kételkedve méregetett, majd megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni az összes gondolatát.
-Nem ember, aki képes ilyesmire.
A hangos nyikorgásra eszméltünk fel, ami jelezte, hogy nyílik az ajtó – nem volt épp alvásbarát az itteni közlekedés – és egy hosszú fehér köpenyes orvos lépett be rajta.
-A látogatási idő lejárt fiatalember. Most már el kell hagynia, a kórtermet. Hagynia kell egy kicsit pihenni a beteget.
James megértően bólintott, majd felkapta a dzsekijét az ágyam széléről és nem soká már távozni is látszott.
-Gyógyulj meg minél hamarabb, és vigyázz a macira. – mosolygott, majd a lufiban levő plüss felé intett. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget annál, minthogy kedves és a legjobbakat kívánja nekem.
Az orvos megnézte a kórlapomat, közben hümmögött néhányat, majd ő is, mint aki jól végezte dolgát, egyedül hagyott az újdonsült kicsempézett „magánzárkámban”.
Örültem a látogatásának, ez azt jelentette, hogy érdekelte mi történhetett velem. Mondjuk, ha ő hívta ki a mentőket, ez mindenképp így történt. James látogatásáig szentül hittem, hogy Kyle volt. Én azt hittem ő hívta ki a mentőket. De ha ő tette ezt velem, akkor miért hívta volna ki? Kezdett egyre jobban értelmet nyerni a gondolatom, miszerint mindennek ő áll a hátterében. Nem lepett volna meg. Minden rossznak, ami történik, valamilyen rejtélyes módon köze lesz hozzá hirtelen. Nagyokat pislogtam, mert tudtam, hogy ha lecsukom a szemem, rögtön elalszok. Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, amit tegnap. Meg akartam várni apát, és a srácokat. Végre találkozni akartam velük és velük is tisztázni akartam a dolgokat. Nem szeretném, ha azt hinnék, én vagyok a „bűnös”.
Ám annak megakadályozása, hogy elaludjak, sikertelennek bizonyult.
Mihelyt felébredtem, kipattantak a szemeim és egy hirtelen gondolattól vezérelve felültem az ágyamon, ami nem tűnt túl jó ötletnek, mert rögtön elkezdtem szédülni, így lassan, de biztosan visszahajtottam a fejem a puha, kifeküdt párnára.
Körülnéztem a szobában, nem láttam semmi meglepőt, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem aludtam át megint a látogatást.
Nagyokat ásítozva kerestem valami ihatót a kis szekrényben, mivel felkelni nem tudtam, mert akkor az infúzióba vagy beletekeredtem volna vagy szerencsétlenül kirántottam volna a kezemből. Nagy kotorászásom eredményeképpen sikeresen előszedtem egy palack vizet, majd lassan felültem és meghúztam, mintha azt vártam volna, hogy elmossa az összes problémámat.
Majd az ajtó felé pillantottam, ami újra bizonytalanul nyílni kezdett. Tudtam, hogy nem az orvos az, ő csak egy gyors határozott mozdulattal belöki maga előtt, ő már ismeri a járást. Míg azon gondolkoztam ki tolhatja maga előtt a nehéz szerkezetet teljesen kinyílt az ajtó és a pici Lucas állt ott megszeppenten. Majd nem sokkal később apát pillantottam meg mögötte, ahogy a kezét Luke hátára téve bátorítja a kicsi fiút.
-Menjél, csak, nézd ott van a nővéred. – suttogta neki, mire a pici felbátorodva odaszaladt hozzám és gyorsan felugrott az ágyamra.
-Lucas vigyázz! – figyelmeztette Scott, mire csak legyintettem egyet, mert igazából az se érdekelt volna most, ha úgy ugrik fel az ágyamra, hogy beletérdel a gyomromba, úgy örültem, hogy itt vannak.
Felültem és lábamat törökülésbe téve helyet engedtem a többieknek is, hogy leüljenek. Mindenki meglátogatott. Apa kihúzta a széket és leült rá, Christie, Mike, Scott és Luke pedig az ágyamon ültek. Sokan azt mondják, hogy a nagy család nem jó, én mégse cserélném el őket semmiért.
-Mi történt? – törte meg apa a csendet.
-Tudom, hogy mit hiszel, de nem én… apa esküszöm én nem… - kezdtem bele gyorsan a mondandómba, mire ő csak megrázta a fejét és elmosolyodott.
-Egy percig sem gondolta senki, hogy te lettél volna. Meg se fordult a fejünkben. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy tudod e mi történhetett? A pincér nem nézett rád sokat, vagy valaki nem volt esetleg aki kitüntetett figyelemmel kísérte az éjszakádat?
-Nem tudom ki tehette. – mondtam bátortalanul. – Igazából olyan homályos az egész. Nem is emlékszem már semmire, Kyleal és a barátaival voltam, mikor hirtelen megpillantottam egy ismerőst, odamentem hozzá és innentől teljesen képszakadás az este. Azt mondják elájultam, azt mondják az italomban volt valami szer, de én nem emlékszem.
-Semmi baj. – simított végig apa a lábamon. – De biztos lehetsz benne, hogy ennek a végére járunk és nem fogom ennyiben hagyni a dolgot, ha megtudom ki tette ezt veled, esküszöm kicsinálom.
Szemei szikráztak, mérges volt, nem mertem elmondani az elméletem, miszerint Kyle drogozott be. Nem mertem elmondani semmit róla. Tudtam, hogy Kyle nem nézné jó szemmel és biztosan megtalálná a módját, hogy megbosszulja és tudtam, hogy apa sem hagyná annyiban a dolgot. Pedig nem akartam drámát. Nem akartam, hogy apának legyen baja ebből az egészből. Ha elmondom valakinek, az a rendőrség lesz, ők majd kivizsgálják az ügyet. De még meg kell bizonyosodnom róla, hogy az elméletem igaznak hat.