13. rész - A terv

Reggel motiváltan keltem, és elhatároztam, hogy teszek valamit, ami megállítja Kylet. A hívásaira azóta nem válaszolok, mióta itthon vagyok és nem beszélek vele semmilyen formában. A tudomásomra adta, hogy bármire képes a céljai elérése érdekében és semmi nem riasztja vissza. Titokban kell csinálnom, mindent. Apát és a családomat semmiképp nem keverhetem bele. Még nem volt kész tervem, de nem álltam többé motiváció hiányában.
-Jó reggelt. – köszöntem a konyhába ballagva „kicsiny” családomnak, ugyanis szerencsésen én aludtam legtovább és mindenki más már a konyhában, vagy a nappaliban ügyködött.
-Mi jót csinál mindenki? – néztem körül boldogan.
-Segítek apának sütni tortát. – nyalogatta a kezét a kis kukta teljesen koszos köténykében, majd lemászott a székről és odanyújtotta nekem a kezét. – Megkóstolod? Én csináltam!
Látszott, hogy roppant büszke volt magára, hogy ezt a nehéz feladatot sikeresen el tudta végezni, ezért természetesen nem mondtam nemet.
-Húú, ez nagyon finom! – böktem meg a pici orrát, mire kacagott és gyors mozdulatokkal visszamászott a székre, hogy véletlen se maradjon le semmiről.
-Kinek lesz szülinapja? – sétáltam még mindig kómásan apa mellé, hogy megtudjam mi is ez a nagy készülődés.
-Hát azt már csak megünnepeljük kellően, hogy itthon vagy, az egyik kedvencedet csináljuk, de nem árulom el melyiket, ennyi meglepettség érjen legalább. – mosolygott rám, majd megtámasztotta a fejem és egy puszit nyomott a homlokomra, amit én egy gyors öleléssel és fülig érő mosollyal viszonoztam és suttogtam egy köszönömöt neki.
Majd megfogtam a szokásos bögre kávémat és a borzasztó dizájnos rózsaszín malackás mamuszomban odaballagtam a kanapéhoz és arrébb lökdöstem kedves öcsémet.
-És ti? – kérdeztem még mindig fél álomban.
-Last Of Us, megvolt a zombilázadás és már 10 évvel azután járunk, most ki kell derítenünk mi volt az oka és mi értelme volt, hogy meghalt az elején a hapi lánya. – magyarázták egymás szavába vágva nagy izgalmak közepette. Úristen, jó, én ebből nem igazán értek semmit, de elhiszem nekik, hogy a legjobb játék a „vilááááágoooonn”. Így… hangsúlyosan és eltagolva.
Egy ideig még nézegettem, hogy mit csinálnak, majd miután 10 perc elteltével se értettem, hogy mit jelent, hogy „fogy az XP, siess” és hogy „háromszög, négyzet, háromszög, gyorsan” inkább tovább álltam, leraktam az üres bögrémet a konyhapultra és elindultam a szobám felé, hogy valami kényelmi viseletet öltsek magamra. Nyárra való tekintettel kiemeltem a rojtos farmer sortomat a szekrényből és egy fehér trikót választottam hozzá, és mivel még azért annyira nem volt így melegem, sőt mondatni benn a szobában szabályosan fáztam volna, egy hosszú ujjú piros-fekete kockás inggel tarkítottam az összképet, majd levágtam magam az asztalom elé és a twitter csivitelő hangjára lettem figyelmes.
3 olvasatlan üzenet. Kyle, rendben ez marad olvasatlan és még ki is vágom a kukába, többet nem érdemel. A második az egyik főiskolai csoporttársamtól érkezett, érdeklődött, hogy mi van velem, mert el vagyok tűnve. Gyorsan rákattintottam a válasz lehetőségre és begépeltem neki egy rövidke összefoglalót, hogy mi is történt valójában, majd a küldésre kattintottam. Boldoggá tett, hogy aggódott értem és hálás voltam neki, mert tudtam, hogy ha véletlen elrabolnak ő észreveszi. Na jó… ilyen talán nem fog előfordulni. De akkor is jó, ha az ember tudja, hogy vannak emberek, akik törődnek a sorsával, a családján kívül. A harmadik levél feladója pedig nem más, mint a fiú, aki alig ismer, de már is több jót tudok elmondani róla, mint Kyleról.
@JamesMaslow Hé Zöldszem, minden rendben veled? J Kiheverted már a megrázkódtatást?
XOXO a magas srác
Elmosolyodtam, mikor elolvastam a nekem szánt sort, majd buzgón kezdtem gépelni a választ.
@1stWilliams Szia Magas! J) Már teljesen jól vagyok, de azért elgondolkodtat ki lehetett a „merénylő”. L Szeretném minél hamarabb kideríteni! Te jól vagy? J
Reméltem, a két soros üzenetem megteszi hatását és szoros perceken belül kapok választ kérdésemre, de akármennyire is vágyakozón néztem a beérkező üzeneteimet, sehogy sem lett egy egyes a boríték ikon felső sarkában. Átnéztem, mik is várnak rám még a nyáron, milyen beadandók, milyen fotókollázs készítés és egyéb munkálatok, majd beírtam a naptáramba őket és feldobtam mindent a felhőbe, hogy az iPhonemról is könnyen elérhessem, majd egy könnyed mozdulattal lecsuktam a laptop tetejét és a polcomra suvasztottam. Majd mikor visszafordultam, láttam, hogy apa áll az ajtóban, karba tett kézzel, lazán az ajtófélfának vetve vállát.
-A szentségit, de megijesztettél! – mondtam neki, mire halványan nevetett.
-Rossz a lelkiismereted? – kérdezte, még mindig egy mosoly kíséretében.
-Nem, csak nem hallottam, hogy idejöttél. – magyaráztam. – De mindegy, mondd, miért állsz ott? Gondolom van oka.
-Be kell mennünk a rendőrségre. – mondta ki a száraz szavakat, mire a torkom összeszorult, és csak álltam ott, mint egy értetlen kisgyerek, így ő folytatta.  – Nem viccelek, bárki volt, megteheti mással is, nem beszélve arról, hogy lehet, hogy legközelebb elszántabb lépéseket tesz feléd és nem áll meg itt.
Értettem apa mire gondol és tudtam, hogy ez lenne a helyes. De nem tagadom, egyszerűen csak féltem. Tartottam az egésztől. Hogy mi fog történni, mit fognak kérdezni, mit fogok csinálni. És tudtam, hogy ha Kyle megtudja, hogy belevontuk a rendőrséget is, nem fogja ennyiben hagyni a dolgokat. Félek, hogy nem fogom tudni titkolni előtte. És akkor mi lesz, ha rájön? Mit mondok majd neki? Nem mondhatom apa előtt, hogy van egy gyanúm, én… félek Kyletól.
-Alison? Elfehéredtél. – nézett rám apa. – Minden rendben van? Hozzak neked egy pohár vizet? Vagy valamit enni?
-Minden, persze, csak… biztos leesett a cukrom, de majd nem soká eszek valamit.
-Rendben, de ha bármi gond lenne, szólj. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. – ölelt meg, nekem pedig nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne sírjam el magam. Ő a legjobb apa, én pedig eltitkolom előle, hogy mi bánt.
-Rendben. – mondtam, majd mikor távozni készült, utána szóltam. –Apa! Szeretlek.
-Én is szeretlek, de tényleg mennünk kell, kapj be egy pár falatot, aztán induljunk. – mosolygott bátorítóan, amit egy apró bólintással zártam rövidre.
Tisztában voltam vele, hogy el kell mennem, és tudtam, hogy a helyes megoldás itt van előttem. De mégse tudtam megtenni, hogy besétálok és azt mondom, hogy „Szerintem Kyle volt, és szinte be is ismerte.” Nem voltam rá képes...
Még talán egy óra se telt el, de ott álltunk a rendőrségen, várva arra, hogy végre behívjanak minket.
-Williams. – hangzott a szó a vasszigor tekintetű, hórihorgas férfitől, aki kilépett az ajtón. Orrán éden fekete kertes szemüveg ült, ami még jobban kihangsúlyozta tekintélyparancsoló fellépését.
Két fa szék fogadott minket és egy ugyanolyan fából faragott asztal állt a szoba közepén. A helyet polcok keretezték, melynek minden rekeszben katonás rendben álltak az akták, és a tollak sem voltak rest egyenesen állni az asztalon elhelyezett fém lyukacsos hengerben.
-Üljenek le. – mutatott a székre és úriember módjára állva várta meg, míg helyet foglalunk.
-Köszönjük. – bólintottam tisztelettudóan, hogy ne legyek ellenszenves.
-Hallgatom. – tolta fel vaskos orrán a szemüveget, majd felpattintotta a tollat és jegyzeteléshez kezdett.
Elkezdtem mesélni a történteket. Sötétkék szemével szinte a lelkembe látott és mikor rám emelte tekintetét csak még gyorsabban vert a szívem. Az asztal alatt a kezemet dörzsölgettem és néha a lábamon doboltam az ujjaimmal. Nem hiszem, hogy kellően bírtam leplezni idegességem, de ez nem számított. Minden, amit mondtam fekete tintával vésődött bele a fehér papírlapba.
-Értem. – választ egy röpke szóval a hallottakra, majd jött a kérdés, amitől végig tartottam. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, alsó ajkamat beharapva hallgattam hűvös szavait a csendes teremben. – Van valaki, akiről úgy gondolja, köze lehet a jogsértéshez?
Nagyot nyeltem és egy pillanat alatt megfagyott a levegő körülöttem.
-Nem, uram. – nem tehettem, elhatároztam, hogy megteszem, de nem lehetett. Egyszerűen a gombóc a torkomban, ami egyre csak növekedett, nem engedte, hogy megtegyem. Egyszerűen nem voltam képes rá. Csalódott voltam, de valahol mégis számítottam rá, hogy ez fog bekövetkezni. Zsebemben egy halk dallam jelezte, hogy valaki a társaságom után érdeklődik, de most nem foglalkoztam vele. Megerősítést várt tőlem, mélyen a szemembe nézett, és megkért, hogy gondolkodjak eszembe jut e bárki.
-Sajnálom uram, nem tudom. – leheltem ki a végső választ összeszorított fogaim között, mire emberünk felhúzta a szemöldökét, sóhajtott egy nagyot, majd újra szorgos jegyzetelésbe kezdett.
-Itt a munkatársam névjegye, az ügyet innentől ő veszi át, a továbbiakban ő foglalkozik vele. – nyújtotta át a színes bilétát, amit rögtön meg is köszöntem. – Ha bármi eszébe jutna, kérem, hívja fel, a telefonszám a névjegy alján található. A nyomozást megkezdjük, ki fogjuk hallgatni az érintett társaságában fellelhető személyeket és lehet, hogy sor kerül majd arra is, hogy még egyszer el kell mondania mi történt azon az ominózus estén a szórakozóhelyen.
Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, amit mondott. Apa a két keze közé fogta az enyémet, ezzel is tudatva, hogy számíthatok rá. Nem tudtam megszólalni, egy hang se jött ki a torkomon. Úgy éreztem a félelem és a megszeppentség átvette az irányítást a testem felett. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de az érzés csak növekedett bennem, épp úgy, mint a torkomban a gombóc. Vasas ízt éreztem a számban, de tudtam, hogy ha nem rágtam volna a szám belsejét, helyben utat törnének a könnyeim maguknak. Éreztem, hogy nem bírom tovább. De apa a legjobb pillanatban fogta meg a kezem és egy határozott mozdulattal felállt a székről, késztetve rá, hogy én is tegyem meg. Néhány perc múlva a kocsiban ültünk. Csend volt, csak a motor halk zümmögését lehetett hallani. Még mindig a kihallgatás hatása alatt voltam. Csak a szobámba akartam érni és sírni, míg el nem fogynak a könnyeim. Éreztem, hogy nem sokáig tudom magamban tartani mindazt, ami felgyülemlett a pár nap leforgása alatt.
-Jól vagy? – nézett rám egy pillanatra aggódóan apa, mire csak lágy mosolyt erőltetve az arcomra egy bólintással adtam tudtára, hogy nincs oka aggodalomra. Tanácstalan voltam. Levette a kezét a sebváltóról és gyengéden megsimogatta a combom, de tekintetét végig az úton tartotta.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. – próbált megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel, majd végre leparkolt a garázsba. Én pedig ahogy csak tudtam siettem a szobámba, a tiszteletkörök megtétele után, majd az ágyamba roskadva hátamat a falnak döntve csak meredtem magam elé céltalanul a semmibe. Éreztem, ahogy néha megfeszül a torkom, de még sírni se tudtam. Nem volt erőm semmihez, úgy éreztem, a kihallgató szobában hagytam el magam, és azóta csak körvonalaimban élek tovább.
Hosszas bambulás után, eszembe jutott, hogy még az őrsön jelzett a telefonom. Mohón kikaptam a zsebemből és láttam, hogy egy twitter értesítésem érkezett. Az üzenet megnyitása megmosolyogtatott.
@JamesMaslow Én jól vagyok köszönöm J Majd összefuthatnánk, hogy lássam a saját szememmel is ezt a nagy gyógyulásosdit! Ha bármiben segíthetek szólj. XOXO
Gyorsan a zsebembe csúsztattam a készüléket, és elhatároztam újult erővel és eltántoríthatatlanul, hogy visszamegyek a rendőrségre, és beszélek Kyleról. Tartozom azoknak az embereknek, akik törődnek velem. Felbuzdúltságom következményeképp újra kihalásztam zsebemből a szeretett iPhomemat és tárcsázni kezdtem a névjegykártyán található számot.
-Halló? Nathan Whittmore? Rendőrfőkapitányság? – szóltam bele hangomban még mindig némi bizonytalansággal, de tudtam, hogy már nincs visszaút.
-Igen? Tessék. – szólt vissza a hang a vonal túlsó feléről.
-Allison Williams vagyok, a éjszakai szórakozóhely ügyben keresem. Lehet,… lehet, hogy mégis lenne itt valami, ami eszembe jutott…

12. rész - Otthon, édes otthon

-Kész vagy? – kérdezte Kyle, mert felajánlotta, hogy haza visz. Apa dolgozott így busszal kellett volna megoldanom a haza utat különben.
-Igen, mehetünk. – húztam ki magam biztosan, örültem, hogy végre elhagyhatom a szobát.
-A macit itt ne felejtsd. – mutatott a lufiban ülő plüssre. – Tetszik?
-Igen, nagyon aranyos gesztus volt, csak még mindig nem tudom kitől kaphattam. – töprengtem el egy pillanatra.
-Azt hiszem nem kéne, hogy kérdéses legyen, nyilván én voltam, nem gondolod? – kérdezte, majd sürgetni kezdett, hogy siessek.
-De apa azt mondta te még nem voltál benn előtte, a maci meg már a szekrényen volt, mikor először jöttél. – néztem rá értetlenül.
-Apukád biztos nem látott. – indokolta állítását, majd kinyitotta a nagy fehér ajtót, hogy menjek már.
-Elszaladok a leleteimért utána itt is vagyok. – néztem rá, mire levágta a csomagokat  a szék mellé és leült.
-Jó, de siess, ebédre megyek és már fél 11. – mondta, mire csak megforgattam a szemem és elfutottam az ablakhoz, ahol ki kellett kérnem a papírokat. A számomra már jól ismert nő ült az ablak másik oldalán, ugyanis kórházi látogatásom során ő hordta be nekem a gyógyszereket, amiket be kellett vennem, és néha még el is beszélgettünk.
-Csókolom!- üdvözöltem a kedves idős hölgyet. – Allison Williams.
-Tudom kedveském, tudom. – nézett rám és még a szemei is mosolyogtak, esküszöm az ilyen emberek éltetnek. – Haza mehetsz végre?
-Igen, már nagyon vártam ezt a napot. Nagyon hiányzik az otthoni légkör. – mosolyogtam vissza rá, mire megértően bólintott. Mikor megtalálta az én pakkom, a kezembe nyomta a fehér mappát rajta a nevemmel, majd jó egészséget kívánt és elköszöntünk.
Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan visszafordultam és odakönyököltem az ablakhoz.
-Lucynda néni! – szólítottam meg az idős hölgyet. – Nem tudja véletlen, hogy ki volt az, akitől a macit kaptam? – böktem a szobám ajtaja felé.
-De kedveském, az a barna hajú fiú, sokat volt itt, mielőtt felébredtél volna a gyomormosás után.
-Ő volt az?  - mutogattam Kylera, aki a műanyag széken ülve a telefonját nyomkodta, mire Lucynda néni előre hajolt és neki nyomta arcát a műanyagnak, ami elválasztott tőle.
-Nem, nála valamivel magasabb, jó kiállású fiatalember volt. – mosolygott rám.
-Köszönöm. – mosolyogtam vissza, majd újra elköszöntem és visszafutottam Kylehoz.
Szóval tényleg jól tudta apa, nem is volt benn nálam, csak azon a két percen, amíg láttam. Tényleg nem tőle kaptam a macit. James lehetett az, akkor már értem miért mondta, hogy vigyázzak rá.
-Siethettél volna jobban is. – nézett rám Kyle megvetően. Nem értem mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki és amivel hirtelen egyik napról a másikra én lettem a rossz. Róla valahogy mindig a szomszéd fiú című film jut eszembe. Azért remélem mi meg tudjuk oldani annál normálisabb keretek között a dolgokat.
Néhány perccel később már a kocsi ajtaját csuktam és néma csendben robogtunk hazafelé, mikor a mellettem ülő fiú hirtelen megszólalt.
-Hogy vagy? – ja, igen, azt hiszem, most előjött az emberi énje és hirtelen el kezdte érdekelni, hogy mi is van velem... vagy csak lelkiismeretfurdalás.
-Jól, kösz. – adtam meg a rövid, de annál lényegre törőbb választ.
-Máskor ne igyál ennyit. – szakította el egy pillanatra tekintetét az úttestről.
-Nem az alkohollal volt baj. – vetettem oda neki.
-Talán ha nem iszol ennyit nem történik meg mindez. Nem gondolod? – hangja egy árnyalattal mérgesebbre váltott.
-Akkor se az alkohol volt a baj. – erősködtem.
-Akkor igyál, mit bánom én mit csinálsz. – zárta le a beszélgetést. Véleménye szerint.
-Lehet, hogy veled volt baj. – mondtam félve.
-Mi van? – rivallt rám.
-Hát nem tudom, mindig ha veled vagyok történik valami és egész este te hoztad nekem amit ittam, most meg azt mondod talán azzal volt a baj. – kezdtem már egy kicsit felbátorodva és magamnak egyfolytában azt hajtogattam, hogy nem félek tőle, nem félek tőle, nem tud bántani.
-Mi a picsáról beszélsz? – kérdezte erőteljes indulattal.
-Arról, hogy talán te voltál az, aki bedrogozott, mert nem akartam lefeküdni veled, te seggfej. – már én is mérges voltam, nem akartam megvádolni, míg nem vagyok biztos benne, de nem bírtam csak úgy ülni mellette, mintha semmi sem történt volna és játszani a boldog szerelmest.
-Szerinted ha bedrogozlak hozok neked ajándékot, hogy örülj neki, kihívom a mentőket és haza viszlek?
-Szerintem haza viszel, hogy ne legyen bűntudatod, amiért ilyen szarul sült el az egész, és ekkora szerencsétlen vagy, de a többi nem te voltál. Valld be, hogy ki se hívtad volna a mentőket, csak hogy mentsd magad és senki ne tudja meg milyen ember is vagy te valójában.
-Szép gondolatmenet. – nevetett gúnyosan.
-Szóval nem tagadod le? Nem mondod, hogy nem te voltál? – kérdeztem, mert minden egyes szóval, amit kimondott biztosabb voltam benne, hogy ő volt az, neki köszönhetem a kórházi napjaimat. Meg se szólalt, csak mikor felállt a garázs előtti placcra. Kivette a kulcsot a lyukból, kicsatolta az övét, majd elmosolyodott és felső testét teljes szélességgel felém fordította.
-Tudod, azt hiszed, hogy minden rólad szól, azt hiszed, hogy nem kapok minden ujjamra minden sarkon, nálad sokkal jobb nőt. Tudod miért nem dobtalak még? Mert nekem nem egy olyan nő kell, akinek a hülye kis kívánságait teljesítgetnem kell, nekem egy olyan ember kell, aki kiszolgál, megteszi, amit akarok és ezért minden követ megmozgatok, és tudod édesem… én mindig elérem a célom. Te pedig asszisztálni fogsz hozzá. – gusztustalan volt, egyre közelebb hajolt hozzám, éreztem a parfüm illatát és biztos voltam benne, hogy ő tette. Már csak be kellett bizonyítanom. Nem hagyhatom, hogy más lányokkal is megtegye ezt.
-Menj a picsába. – vágtam a fejéhez, majd indulatosan kiszálltam az anyósülésről és bevágtam az ajtót magam mögött. Kivettem a bőröndöt a csomagtartóból és vissza sem nézve, feldúltan bevágtattam a házba.
Még fel sem eszméltem és a méreg is teljesen az agyamig hatolt, mikor egy morgást hallottam a kutyától, ami azt jelezte, hogy drága kisöcsém erélyesen a földre helyezte, mert megpillantott az ajtóban állva és odaszaladt hozzám, majd megölelt, én pedig akaratlanul is elnevettem magam és ugyanúgy cselekedtem a bőröndömmel, mint ő a kutyával. Köszönhetően annak, hogy Scott egy pohár pudingot kanalazgatott, mikor a szobájából kifelé vett irányt, hogy megnézze miért is visongat kisöcsém, a kutya megkapta a maradék pudingot és csatlakozott szoros körünkhöz.
Örömére annak, hogy hazaértem, a hosszas ölelkezést követően gyorsan kipakoltam a bőröndből és mindent a helyére raktam.
-Allison! – ugrált oda hozzám a kis szőkeség nagy örömök közepette, majd suttogva folytatta. – Csinálsz nekem kakaót?
-Igen, csinálok. – mondtam én is hasonló hangerővel – De miért suttogunk? – kérdeztem.
-Scott azt mondta hagyjalak pihenni, de te csinálod a legfinomabb kakaót. – mondta, én csak elnevettem magam, felkaptam a kis cselest és felraktam a konyhapult melletti székre, és elkezdtem neki csinálni a kakaóját.
A nap hátralevő része csodásan telt. Estére hazaért mindenki és néztünk egy családi filmet közösen a nappaliban egymás hegyén hátán fekve, aztán lemostam magamról a kórházi szagot végre, és lefeküdtem aludni. Most már itthon.