4. rész - A kegyetlen igazság

☮Peace, Love, Laugh, Komment meg Feliratkozás. ☺♥

Boldogan keltem ki reggel az ágyamból, ugyanis tudtam, hogy éjszaka Kylenál alszok, még nem is gondoltam, mi vár rám. A délelőttöm nagy része a szobám takarításával és rendbe tételével telt, ugyanis mindenki tudja, valamikor azt is meg kell csinálni. Majd délután újra én mentem öcsémért az oviba, nem azért, mert apa nem ért rá, csak szerettem volna egy kicsit kimozdulni, sétálni és Brandyre is ráfért már a móka.
-Gyere kishaver. – csatoltam rá a pórázt, másik kezemmel pedig már az ajtót nyitottam.

A labrador úgy ugrált előttem, mintha felhúzták volna. Kölyökkutya révén ez nem volt meglepő. Bár játékossága szerintem minden kölyökkutyáét felülmúlja. Fülembe dugtam a fülhallgatómat, felraktam a napszemüvegem és már neki is vágtam az óvodához vezető útnak. Egy kölyökkutyával és OMI-val sokkal gyorsabban telik az út, mintha csak monoton sétálnék. Pár száz méternyi séta után újra a nyuszi csoport előtt álltam és Ms. Tailor beszámolóját hallgattam.

-Nagyon segítőkész kisfiú, csak maradjon is ilyen… - kezdte, én meg reméltem, hogy nem kell újra meghallgatnom, hogy miért vált el a férjétől és hogy milyen mocskosak a férfiak, nem lehet bennük bízni. Úgy érzem ebben a témában is különböző álláspontot foglalunk, de egyszer lehet, hogy eljön érte a herceg és elvágtatnak a naplementébe fehér lóháton… Vagy egy rocker pasi és együtt rázhatják a hajukat a Metallica koncerteken. Utóbbi gondolatomat megmosolyogtam. Vagy lehet, hogy jön majd Jacques, a szumózó - takarító és karjába véve a fehér lovat és az óvónőt rohan a naplemente felé. Milyen romantikus lenne.  Azt hiszem, ha Luke nem végzett volna gyorsan az öltözködéssel, nekem komoly agyszüleményeim lettek volna és a vizuális természetem miatt biztos rosszat álmodtam volna.

-Gyere édesem. – ragadtam kézen a kis négy éves Don Juant.

-Apa otthon van? – kérdezte érdeklődve.

-Igen, csinált neked uzsonnát és kakaót, mert tudja, hogy milyen sokat játszottál ma és hogy nagyon elfáradtál.

-Kakaó, kakaó. – ugrándozott örömében a járda kellős közepén.

Nem sokkal később, már tényleg a kakaót szürcsölgetve ült a kanapén és nézte a kedvenc kis meséjét.

-Scott! – kiabáltam öcsémet keresve. – SCOTT!

-Mondjad. – jött ki a szobájából, hanyagul zsebre vágott kézzel.

-Megyek boltba, kell valami? – mértem fel a helyzetet jó tesó módjára.
-Aha, hozzál nekem valamit, tökre rád bízom, hogy mit, csak költhetnékem van. – nevetett, majd elővette a farzsebéből bőr pénztárcáját és a kezembe nyomott egy papírpénzt.

-Rendben, de ne károgj, ha nem tetszik, amit hozok. – mondtam én is, mire csak legyintett és visszament a szobájába.

Gyorsan beleléptem a cipőmbe, majd zsebre vágtam a kulcsom és már indultam is a pár utcával arrébb levő bolt felé.

-Jó napot kívánok! – köszöntem a dolgozóknak.

Mivel instant kávéport kellett vennem, fogtam egy piros kosarat, és a negyedik sor felé indultam meg, ahol hihetetlen módon egy „ismerőssel” találtam szemben magam.
-Szia zöldszem. – köszönt rám mosolyogva. Ezt nem hiszem el, mindenhol ott van?! Ugyanúgy egyedül rótta a sorokat, mint én és sétálgatott egy műanyag kosárral a kezében.

-Szia! – üdvözöltem én is, mire nevetett. Ebbe meg mi volt a vicces?

-Hova lett a „magas” jelző? – kérdezte, mire én is elmosolyodtam és lehajtottam a fejem. – Na és mi járatban vagy erre?
-Vásárolok. – mondtam ki a triviális választ.

-Azt látom. – nézett az üres kosaramra.  – Nem láttalak ma az oviban.

-Most bepótoljuk. – néztem fel rá.

Befordulva a negyedik sorba megláttam Kylet. Más körülmények között ennek örültem volna, de egy pillanat alatt ledöbbentem és a kosár is kiesett a kezemből. Épp a polcnak volt dőlve, egy lány állt vele szemben, fogták egymás kezeit és csókolóztak.

-Mi a baj? – kérdezte a srác, aki még mindig mellettem állt, de nem tudtam megszólalni.
Egyelőre felfoghatatlannak hatott az egész látvány, mintha csak álmodtam volna. Tegnap még ott álltunk a fekete mamba ketrecénél és azt mondta szeret. Én elhittem neki, elhittem, hogy komolyan gondolja. Elhittem, hogy a fiú, akibe olyan rég óta bele vagyok esve viszont szeret engem. Elhittem… kár volt. A kosár földre esésére Kyle is az irányunkba nézett. Nem tudtam, mit tegyek. Nem voltam képes rá, hogy szembe nézzek vele. Nem akartam beszélni vele, nem akartam, hogy odajöjjön hozzám, nem akartam semmit, ami vele volt kapcsolatos. Nem tudom mi ütött belém, a kosarat a földön hagyva elviharzottam a pénztár felé, ahol átvágva magam a vásárlók tömegén kirontottam a boltból. Ahogy kiértem elkezdtem futni hazafelé. A beton már égette a talpam, olyan gyorsan szedtem a lábaimat. De nem akartam semmit csinálni, csak futni, futni úgy, hogy a problémákat magam mögött hagyjam. Agyamban a kép újrajátszotta magát, én meg csak rohantam. Már majdnem elértem a házunk ajtaját. Szerencsére nem zártam be magam után, nem kellett a könnyeimet nyeldesve, tettetve, hogy minden rendben van a kulccsal szórakoznom.

Haza értem. Gyorsan átvágtam a nappalin, bementem a fürdőszobába és magamra csuktam az ajtót. Leültem. Lábaimat felhúztam és átkaroltam. Hátamat a hideg ajtónak döntöttem, hogy senki ne tudjon bejönni. Éreztem, hogy nem bírom tovább, könnyeim utat törtek magamnak. Ültem ott és csak zokogtam. Éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéről. Mintha valaki belém döfött volna egy kést és egyre csak forgatta volna. Patakokban folytak a könnyeim. A szemfesték, amit beledörgöltem a szemembe csípett, nem láttam tisztán, látásom elveszett könnyeim mögött. Valaki kopogott.
-FOGLALT! – szóltam ki egy kis indulattal a hangomban, de újra kopogott.
-Mondom FOGLALT! – kiabáltam ki újra.

-Allison, engedj be. Lucas mondta, hogy hazajöttél és iderohantál. Engedj be. – Scott volt az. Szegény Luke, lehet, hogy megijedt, és elment szólni Scottnak. Csak ő ült a nappaliban és még mindig a kakaós bögréjét szorongatta, mikor haza értem.

-Nincs semmi baj, menj el. – küldtem el megint, de nem hallgatott rám.

-Apával beszélsz, ha szólok neki? Vagy Christievel?
-Nem akarok senkivel beszélni. – mondtam, mert tényleg úgy éreztem, hogy magamban kell lerendeznem a dolgokat, mielőtt elmesélném valakinek.

Végre elment. Végre megértette, hogy ne zaklasson, hiába kopog, nem fogom beengedni. Bár az ajtó nem volt bezárva, csak én ültem előtte, nem tudta volna kinyitni, olyan szilárdan ragaszkodtam elhatározásomhoz.

A szemfesték már annyira csípett, hogy fel kellett állnom, megmosni az arcom.

Megnyitottam a hideg vizet és csak ott álltam, néztem magam a tükörben. Úgy néztem ki, mint aki egy verekedésbe keveredett. Bár verekedtem volna… az kevésbé fájna. Ha bevertek volna, legalább meg tudnám nevezni, hogy mi fáj.
Rövid idő után megint kopogtak.
-Scott menj el! – kértem újra. – Nem akarok beszélni senkivel.

-Nem Scott vagyok. – szólt a hang, az ajtó elől. Hát akkor ki a fene?

-Nem érdekel ki vagy, menj el. – kiabáltam a tükör előtt állva.

-Engedj be, kérlek. – szólt a hang újra.

-Ki a franc vagy te? – kérdeztem, mert az ajtó által eltorzított hangot nem ismertem fel.

-James… Nyisd ki az ajtót. – fedte fel a nevét, de én még mindig nem értettem kiről van szó.

-KI? – kiabáltam ki újra.

-A magas az oviból. – helyesbített.

Mikor ráeszméltem ki is áll az ajtó előtt kérdések merültek fel bennem. Hogy került ide? Honnan tudja, hogy hol lakunk? Ki engedte be? Miért nem küldték ki? Nem is ismerem, miért jött utánam? Agyamban a kérdések csak váltották egymást. Egyáltalán minek engedjem be?
-Engedj be kérlek. – kérlelt tovább, mikor már egy ideje csendben voltam.

Szegényt faképnél hagytam a boltban, és egyszer sem válaszoltam, mikor kérdezte, hogy mi a baj, lehet, hogy rájött, lehet, hogy kitalálta, lehet, hogy valahogy tudja. A kilincs lenyomódott, és mivel nem ültem már az ajtó előtt, könnyedén be tudott jönni hozzám. Rám nézett és nem kérdezett semmit. Látta, hogy sírtam, már épp rá akartam rivallni, hogy menjen ki, semmi keresnivalója nincs a mi mosdónkban, mire közelebb lépett és egy hirtelen mozdulattal megölelt. Váratlanul ért, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Nem tudtam megszólalni. Csak sírtam. Folytak a könnyeim és a pólóját áztattam.  Nem tudtam, hogy talált meg, nem tudtam, hogy került ide, de pillanatnyilag nem foglalkoztam vele. Olyan volt, mintha mindig is ismert volna.
-Hogy… hogy kerültél ide? – kérdeztem végül, bár alig tudtam megszólalni a könnyeimtől.

-Beszéltem azzal a seggfejjel, aki elindult utánad és mondtam neki, hogy mondja el mi történt, először nem akarta, de erőszakos voltam és útját állva kiszedtem belőle minden olyan információt, ami érdekelt. – tekintve, hogy Kyle egy fejjel alacsonyabb, mint ő, nem csodálkoznék rajta, ha megijedt volna, mikor egy körülbelül két méteres fiú az útját állta. – A kosarad tartalmát pedig átöntötten az enyémbe, szóval kinn van az asztalon. Remélem nem gond. – magyarázta el, hogy mi történt.

-Köszönöm. – mondtam és egy apró mosolyt eresztettem felé.

-Ez természetes. – mondta olyan hanggal, hogy még én is elhittem, hogy természetes.

-Dehogy az… Nem is ismerlek, azt se tudom igazából, hogy ki vagy.

-Egy csomag kávét azért ki tudok fizetni. – mosolygott felém. – Mit szeretnél tudni rólam?

-Mi a neved? – kérdeztem a szerintem legevidensebb kérdést, ami eszembe jutott.

-James David Maslow. – mutatkozott be. – De csak a Jamest használom, szóval ha utánam szólsz, hogy David, arra nem figyelek.

-Én Allison vagyok. – mondtam szipogva. – Allison Williams.

-Az a fekete hajú gyerek, aki ajtót nyitott nekem, az az öcséd volt? – kérdezte.

-Igen, Scottnak hívják.

-Nagyon szerethet téged. – mondta. – Mikor kinyitotta az ajtót, én pedig téged kerestelek nekem esett, hogy mit csináltam veled és hogy miattam van e bajod, mire kénytelen voltam neki elmesélni, amit tudok.

-Semmi gond. – törölgettem a szemem a pulcsim ujjával.

James nem sokkal később, mikor már valamelyest megnyugodni látszottam, ott hagyott, megköszöntem neki mindent és megadta a számát, hogy ha bármi baj lenne hívjam fel nyugodtan. Miután elment én is nem soká kimerészkedtem a fürdőszobából és könnyeimmel küszködve elmeséltem apának a történteket. Dühös volt. De senki nem akarta megérteni, hogy annak ellenére, amit tett én még mindig szeretem, még mindig úgy nézek rá, mint ezelőtt néhány órával…