8. rész - Az ismeretlen ismerős

Szép napot mindenkinek! :D

Remélem mindenkinek jól telt a hét és a suli is jól telik, aki szalagavatózik, az jól halad a tánccal, meg hasonlók. :D Lehet, hogy még nem úgy tűnik, de már nem soká itt a félév, és minden nappal közelebb van a nyári szünet, szóval kitartást! Addig is.. Olvasásra fel! :D 

-Jaj, te ne haragudj. Be sem mutatkoztam.  – nyújtotta a kezét felém. – Kendall vagyok. Kendall Schmidt.
-Szia, én pedig Al… - kezdtem volna, de megszakított.
-Igen, felismertelek. – közölte, mire értetlenül néztem rá. – James a barátom, tegnap mutatta, milyen menő képet lőttél róla. Én pedig kíváncsi voltam rád, mert tényleg nagyon királyul nézett ki. Aztán megtaláltam a honlapod a munkáiddal, onnan pedig egyenes út vezetett a twitteredhez.
Nem tudtam, hogy ennyire elnyerte a tetszését a portfólióm, de tényleg szívmelengető érzés volt ezt egy olyan embertől hallani, aki nem is ismert. De ekkor beugrott, hogy honnan volt annyira ismerős. Az album borító. Vele énekelt James, ő az a srác a Heffron Driveból, ő a másik, aki nem hagyta abba a zenélést.
-Örülök, hogy tetszett. – mosolyogtam rá azt hiszem kedvesen.
-Mi elől menekülsz? – kérdezte komolyan nézve rám.
-Csak siettem haza. – füllentettem. Nem akartam beavatni a történtekbe. Nem is ismerem, miért kéne neki elmondanom? Majd én is érdeklődtem felőle. – És te merre tartasz?
-Most jövök a stúdióból, felvételen voltam. De biztos, hogy minden rendben? Nem úgy nézel ki. – faggatózott tovább.
-Igen, persze. – válaszoltam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd gyorsan kikaptam a zsebemből a telefont, mert elkezdett monoton hangon csilingelni.
-Szia, apa. – szóltam bele.
-Szia, minden rendben van? Merre vagy? – kérdezte, hangjában talán egy leheletnyi aggódást véltem felfedezni.
-Ne aggódj, minden rendben. Még maradok egy kicsit itt, aztán megyek is haza. – mondtam neki. Tudtam, hogy nem akarok egyenesen haza menni. Át akartam gondolni a dolgokat. Tudtam, hogy még egy kicsit maradnom kell és kiszellőztetni a fejem. Ő úgy tudja, Kylenál vagyok, de nem mondhatom el, hogy nem, mert akkor el kell magyaráznom neki a dolgokat, de inkább nem idegesíteném fel Kylet.
-Jó, de ne maradj nagyon sokáig, későre jár. – kötötte a lelkemre.
-Rendben apa. Szia. – köszöntem el tőle.
-Szia, vigyázz magadra. – mondta, majd megszakította a vonalat.
Mikor felnéztem a telefonomból, a szőke srác még mindig ott állt. Vagy sok szabadideje van, vagy csak tényleg érdekli, hogy mi történhetett.
-Azt mondtad sietsz haza. – mondta végül.
-Igen, de még van egy kis dolgom előtte. – mondtam neki.
-Figyelj, tudom, hogy nem ismersz, de ha valamit el szeretnél mondani valakinek, nekem nyugodtan elmondhatod. Ne tartsd magadban, mert akkor belülről őröl fel. – nézett rám úgy, hogy egy pillanatig úgy hittem, ismerem őt.
-Nem, tényleg nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Csak van egy kis elintéznivalóm.
Akármennyire is szimpatizáltam vele, az első pillanattól, nem mondhatok el neki semmit. Egyrészt tényleg nem ismerem, másrészt pedig Kyle biztos, hogy kicsinálna.
-Ennek örülök, de akkor nekem most mennem kell, ne haragudj. Ha legközelebb látlak, majd többet beszélünk. – köszönt el. Nem úgy tűnt, mint aki elhitte, amit mondok, de éreztem, hogy nem akart tovább faggatni. Ezt értékeltem, pedig biztosan érdekelte, mi történt a számmal.
-Rendben, akkor majd legközelebb. – köszöntem el végül én is, majd ellentétes irányba fordulva folytattuk tovább utunkat.
Hemmington Park – 20m
Közel vagyok már.  Nem soká elérem a már jól ismert parkot, tele a gyönyörű fákkal és a barna padokkal. Nem futottam már, tudtam, hogy az utca végén mi vár rám. Semmi nem állhatott az utamba, valamennyire megnyugodtam, bár arcom még mindig lüktetett néha. Nem értettem egyet Kyle módszereivel. De ki vagyok én, hogy ezt megszabjam neki…?! Nem tehettem ellene semmit, ám ez megrémisztett. Nem tudtam, mire lehet még képes. Gondolataimmal övezve, lábam csak a szabadidőpark nagy kapus bejárata felé tartott. Sötétedett, a nap már nem ragyogott olyan szépen az égbolton. Beléptem a park bejáratán, középen a tóról visszaverődött a felhők közt megbúvó hold halvány fénye, ami az utcalámpákkal együtt világította be az éjszaka arra botorkáló magányos farkasok, vagy éppen romantikázni kívánó szerelmes párok útját. Közelebb léptem a tóhoz, arcom tükröződött benne, tisztán láthattam a sebet, ami szűnni nem akaró fájdalmat hagyott maga után, nem csak az arcomon, de a szívemben is. Leültem egy padra és magam elé meredve csodáltam az igazából mindennapi látványt. Most valami mégis más volt.
Nem tudom, hol ronthattam el. Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom. Lehet, hogy ez nem volt véletlen, az is lehet, hogy a sors így akar nekem megtanítani egy leckét. Mikor apa azt mondta, hogy az élet majd néha pofonokat osztogat, nem épp erre gondoltam. Ennyire nem ismerném Kylet, mindannak ellenére, hogy 12 évet együtt töltöttem vele? Felborult egy világ bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy találkoznom kell még vele és ez ellen nem tehetek semmit. Szörnyű volt tudni, hogy bármit megtehet, ennyire büntetlenül, amit csak akar. Talán nem is én vagyok az első, lehet, hogy mással is eljátszotta ezt már.
Én csak ültem csendben, néztem a tavat, a kivilágított ösvényt és gondolataim mély vizében fuldokoltam. Éreztem, hogy egy csomó van a torkomban, szívem ritmusa végre visszaállt a normális helyére.
Úgy döntöttem ideje, hogy haza menjek. Biztosan aggódnak már értem, megígértem apának, hogy nem maradok ki sokáig. Tényleg időszerű volt már, hogy elinduljak.
Szerencsére csak néhány utca választott el az otthonomtól.
Előhalásztam kabátom zsebéből a fülhallgatómat, majd gondosan kibogoztam és fülembe nyomtam mindkét végét. Meghan Trainor hangja teljesen megnyugtatott és a szám amit hallgattam végig kísérte utamat. Lépésim harmonizáltak a szám ritmusával.
-Szia apa! – léptem be a konyhába.
-Szia, jézusom, mi történt veled? – kérdezte, célozva a sebre, ami a szám szélénél éktelenkedett. Mivel végiggondoltam ezt a helyzetet már a parkban, tudtam, hogy pontosan mit fogok válaszolni.
-Csak béna voltam és megbotlottam a lépcsőn, sikerült lefejelnem a korlát szélét. De semmi komoly, ne aggódj. – mondtam legyintve egyet.
-Te jó ég! Vigyázz magadra. – lépett egy lépéssel közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen. – Nem tudtam, hogy egy korlát ekkorát tud ütni.
-Ugyan, tényleg nincsen semmi komoly, csak ügyetlen voltam. – mosolyogtam rá.
-Legközelebb figyelj oda jobban. – adta ki a parancsot. – Menj be a nappaliba, ha szeretnél, mindenki ott van.
Öcsém a kanapén fetrengett, húgom pedig Lucassal együtt a földön, Luke játszani akart az iPhoneján, ő pedig beállított neki valamit, de mivel Lucas nem engedte, hogy elvigye a telefont, kénytelen volt fölé tornyosulni. Kihagyhatatlan lehetőség volt, hogy posztoljak egy új képet twitterre. 

 @1StWilliams: Imádom őket J

Nem tudom mikor aludhattam el és, hogy hogy kerültem a szobámba, de ott ébredtem, azzal a tudattal, hogy estére Kylenak ígérkeztem el…

7. rész - Mi történik?

Szerbusztok! :D

Ez a rész kicsit hosszabb lett, mint a többi, de remélem senki nem bánja.Ha bármi kérdésetek van, tudjátok hol találtok, mivel nem akarom lelőni, hogy mi lesz még itt, a rész után folytatom a beköszönést, addig is kössétek le magatokat pár percre. :) Remélem tetszeni fog!

Mikor felkeltem izgatottan vártam, hogy találkozhassak végre Kyle-al, mert tegnap szinte egész nap nem is tudtam vele beszélni, vagy ő nem ért pont rá, vagy én. Elhatároztam, hogy amint elvégzem az itthoni teendőimet, elindulok hozzá, ahogy kérte.
A lehető leggyorsabban öltöztem fel és főztem meg a reggeli kávét.
-Kérsz kávét? – kérdeztem öcsémet, aki épp a kanapén fetrengett, a távirányítót nyomkodta és szenvedett, hogy korán van még. Csak úgy mellékesen ő bármikor kel fel, neki mindig korán lesz.
-Persze, hogy kérek. Bármit, ami segít elviselni a hajnalt. – mondta nagy nyújtózkodásai közben.
Hajnali kilenc… hát jó, kinek mi. Fogtam két bögrét, töltöttem kávét, majd az egyiket leraktam a dohányzóasztalra Scott elé, mire kaptam egy pacsit tőle. Hát persze, mit vártam. „Korán reggel” ő még nincs beszélgetős kedvében. Mikor visszamentem a konyhába, megláttam egy cetlit az asztalon, amit addig nem vettem észre, biztos voltam benne, hogy apa tette oda, mert már elment dolgozni. Amint elolvastam a lapot, feltevésem helyesnek bizonyult.
Öcsit elvittem oviba, délután megyek is érte,
kaja is van a hűtőben, csak meg kell melegítenetek, ha éhesek vagytok.
Puszi: Apa

Remek, akkor nincs is olyan sok dolgom, mint gondoltam. De azért még beraktam egy mosást a mosógépbe és rendbe raktam a szobám, hogy valamelyest jobban nézzen ki, közöltem Scottal, hogy kaja a hűtőben, aztán felkaptam a kulcsom a szekrény széléről és már indultam is.
Zsebemből előhalásztam a telefonom, amiből a fülhallgatóm lógott ki. Elindítottam az automatikus lejátszási listám, minek köszönhetően épp egy klasszikust kezdtem el hallgatni. Így hát a járdán lépkedve Ellie Gouldinggal, gondolkoztam azon, hogy vajon miért hívott fel tegnap Kyle. Lehet, hogy hiányoztam neki és azért rakta le olyan hamar, mert még dolga volt. Igen, ez tűnt a legelfogadhatóbb válasznak. De hát már csak egy utca választott el, hogy megtudjam, mi is volt a valódi oka.
Megálltam a piros ajtó előtt, majd már rutinosan nyomtam meg a csengőt.
-Szia, gyere be. – nyitott ajtót a fent említett személy.
-Szia. – üdvözöltem, majd egy puszit nyomtam az arcára, és elindultam a nappali felé.
Levágtam magam a fehér bőrkanapéra, és a mögöttem levő kék párnát az ölembe vettem.
-Miért raktad le tegnap olyan korán a telefont? Dolgod volt még? – csaptam bele rögtön a közepébe. Úgy gondoltam jobb minél hamarabb megbeszélni a dolgokat, minthogy jópofizni előtte egy sort.
-Ki az a srác? – kérdezte idegesen.
-Milyen srác? – kérdeztem vissza, mert őszintén nem értettem a dolgot, aztán rájöttem. – Ja, James? Ő csak egy kedves ismerős. De te erről honnan tudsz?
-Nem az a kérdés, hogy honnan tudok, hanem, hogy miért nem tőled tudom. – mondta. – Egyébként twitteren láttam, hogy fotózgatod.
-Ja az csak egy hirtelen jött ötlet volt. – magyaráztam.
-És mit csinálsz még hirtelen jött ötletből? Hmm? – szegezte rám tekintetét. Szemei egyre sötétebbek lettek, tekintete elborult. Úristen, most azt hiszi megcsaltam?!
-Kyle! – csattantam fel. – Most szórakozol velem?
-Nem én szórakozok veled, hanem te. – fröcsögött. – Kegyesen megbocsátasz az egyszeri alkalom miatt, ami ráadásul egy félreértés volt, aztán mit látok másnap? Na tudod mit látok? Hogy ugyanezt csinálod! – állt fel végül a kanapéról, és alakja előttem tornyosult. Állkapcsát és öklét összeszorította, jelezve, hogy odabent óriási vihar kelt, ami bármelyik pillanatban elszabadulhat. Szemeiben láttam azt az elhatalmasodottságot és zavartságot, amit még talán senkiében.
-Én nem csináltam semmit, fogd már fel. – én is felálltam, hogy egyenlő félként tekintsünk egymásra. – Te komolyan ennyire hülye vagy? Vagy ennyire nem bízol meg bennem?
-Láttam amit láttam, a francba. Csak valld be, mi történt. Valld be, hogy nem csak úgy hobbiból fotózgatod a srácot. – hitetlenkedett.
-Mit tegyek, hogy elhidd, nincs köztünk semmi? Szerinted, ha lenne idejöttem volna? Szerinted akkor érdekelnél? – beszélgetésünk inkább kiabálásnak hatott a csendes ház falai között.
-Picsába! – a falnak feszülve álltam, mikor Kyle ökle a fejem mellett a falba csapódott.
-Kyle? – kérdeztem remegő hangon. Megijedtem. Nem láttam őt még ilyennek.
-Ne próbálj meg átverni. – kiabált egyenesen az arcomba.
Nem hiszem el, hogy egy hülye fénykép miatt idáig jutottunk. Nem hiszem el, hogy tényleg ilyen éretlenek volnánk, hogy ennyi miatt így elkezdjünk vitatkozni. Meg lehetne ezt beszélni. De ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy ő nem erre készül. A normális módszerek már nem kattognak az agyában. Tekintete még elborultabbá vált. Szemei már szinte feketék, és úgy ragyognak, mint valami drága ékszer. Nem értem miért ez a nagy felhajtás…
-Nem verlek át, fogd már fel! – kiabáltam én is vissza. Kihozott a sodromból, nem értettem, miért nem képes ezt felfogni. Talán magából indult ki, de én soha nem csaltam meg.
-Ne hazudj nekem! – szája gúnyos mosolyra húzódott. – Te is épp olyan kis csitri vagy, mint az összes többi. Csak azért kell valaki, hogy megvezesd és átverd a picsába.
Még mindig a falnak szorulva álltam, két keze közé voltam bezárva. Mindkét keze a fejem egy-egy oldala mellett támaszkodott a falon. Menekülni esélyem sem volt. Láttam, hogy bekattant. Láttam rajta, hogy nem képes felfogni, hogy tényleg semmi nem történt. Ideges, elfogadom, de nem értettem, miért beszél így velem.
-Kyle baszdmeg! – kibillentett a látszólagos nyugodtságomból is. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, sejtettem, hogy rossz ötlet volt. Szemei is ezt sugallták. Csak olaj volt a tűzre. Újra gúnyos mosolyával találtam szemben magam. Elvette a kezét a falról, majd egy kicsit oldalra mozdult, végigsimította állkapcsát, közben egyfolytában csak hitetlenül nevetett. Rezzenéstelenül álltam a fal mellett, mintha kezei még mindig fogságban tartanának.
Majd egy hirtelen gondolattól visszafordult. Éreztem, hogy nagy tenyere az arcomnak csapódott. Fogaim összeütköztek és éles fájdalmat éreztem, mire csak becsuktam a szemem magatehetetlenül. Éreztem számban a vasas ízt. Ezután minden csak sötét, ködös történés volt. Fájdalmam teljesen beárnyékolta a gondolataimat. Tudatosult bennem, hogy ő nem az az ember, akinek megismertem.
-Most hol van, hogy megvédjen? Hmm? Hol van a kibaszott lovagod?– üvöltözött önkívületi állapotban.  Csak arra tudtam gondolni, hogy el akarok menni. Nem tudom hova, csak innen el. Féltem tőle. Megütött. Nem tudtam mire lehet még képes.
-Nem veszed észre, hogy ez nem megoldás? – kérdeztem halkan, miközben könnyeim tisztára mosták arcomat. Számban még mindig éreztem a vér ízét, bár már egy kicsit enyhülni látszott.
Kyle felém fordult, szája enyhén elnyílt, tudatva, hogy épp készül valamit mondani. Majd egy pillanat múlva megint elfordult és idegesen a hajába túrt.
-Azt gondoltad, majd nyugodtan végig nézem, hogy te másokkal hetyegsz? – szemeit összehúzta és vádlón nézett rám.  Állkapcsát összeszorította, majd leült a kanapéra. Teljesen elborult az agya, olyan dolgon húzta fel magát, ami igazából meg se történt. Ennyire félreismertem volna? Vagy mindig is ilyen volt, csak én voltam vak, és nem vettem észre?
-Soha többet nem akarlak látni. – vágtam a fejéhez, mire elnevette magát. Én komolyan örülök, hogy ilyen jó kedve van, de nekem ez a szituáció annyira nem nyerte el a tetszésem.
-Édesem… - kezdte. Már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy így hív. – Akarsz te látni engem. Erről senkinek nem fogsz beszélni, és ugyanúgy megy minden, mint azelőtt.
-Ezt hogy gondoltad? – néztem rá idegesen.
-Úgy, hogy ha valakinek eljár az az aranyos kis szád, - jött egyre közelebb hozzám, és két ujját a számra tapasztotta, majd gyengéden végighúzta rajta. – akkor kénytelen leszek megkeresni azt a „modelledet”, aki elvett tőlem. De akkor már nem leszek ilyen kíméletes. Csak le ne essen véletlen a lépcsőn, mert az ugye szomorú lenne. Nem gondolod?
-Nem teheted ezt. – suttogtam magam elé.
-Dehogynem tehetem. Semmit nem tudsz rám bizonyítani, és ha eljár a szád, akkor meg is teszem. Most pedig, hogy lásd mennyire is szeretlek… – mondta, miközben távolodó hangját hallgattam, ami a fürdőszobában kutatott valami után, majd egy vizes zsebkendővel megállt előttem és a szám szélét kezdte el törölgetni vele, ahol felszakadt a bőr. Gusztustalan volt. Undorodtam a gondolattól, hogy hozzám érjen, de nem mertem ellenkezni. – Most pedig menj és újságold el, milyen csodálatos napot töltöttünk mi együtt. Had tudja meg mindenki, hogy mi vagyunk a legboldogabbak az egész világon és, hogy milyen szerencsénk is van egymással.
Amint egy leheletnyit elmozdult, az ajtó felé indultam. Jobb-bal jobb-bal… csak erre gondoltam. Megfogtam a fém kilincset és sietősen lenyomtam.
-Szia drágám. – kiabált utánam.
Amint kiléptem az utcára, elkezdtem rohanni. Úgy döntöttem, hogy elfutok a parkig, ott leülök, majd ha megnyugodtam haza megyek. Csak futottam végig az utcán, a gyalogosok csúnyán néztek rám, mert épp az ellenkező járdasávban haladtam. Nem érdekelt. Semmi nem számított, csak az, hogy egyedül vagyok. Mások félnek egyedül lenni. Én pedig félek Kyle-al lenni. Már csak egy sarok választott el úti célomtól. Gyorsan szedtem a lábaim és befordultam. Szerencsésen neki mentem egy fiúnak, amitől kissé hátra hőköltünk mind a ketten.
-Bocsánat, bocsánat. – mondtam, majd folytattam volna utam, de elkapta a kezem. Mit akar? Nem is ismerem. Nem tudom ki ez, soha nem láttam még. Ha még egy utcai támadás áldozata is leszek, kikészülök idegileg.
-Jól vagy? – nézett rám meglepően aggódó szemekkel.
-I.. igen, persze. – dadogtam. Nem tudtam mire vélni túlzott aggódását.
-Mi történt? – ért hozzá a szám széléhez gyengéden. – Tudok segíteni?
Értékeltem, hogy vannak még ilyen emberek, de nem tudtam mire vélni. Agyamban ismerőseim képei pörögtek, arcának vonásai ismerősen hatottak, de nem hiszem, hogy láttam volna ezelőtt.
-Ne haragudj, de ismerlek téged? – kérdeztem meg végül. Bármennyire is törtem a fejem, járt az agyam, mintha egy motor hajtaná, nem tudtam rájönni, kire hasonlíthat. Mert abban biztos voltam, hogy nem találkoztam még vele.

A bántalmazás egyáltalán nem normális dolog! Ne tegyétek... tényleg ne. Ha veletek, vagy ismerősötökkel hasonló dolog történne, ide forduljatok: http://www.reginakozpont.hu/haz/node/322
Köszönöm a figyelmet! :)

6. rész - Fotózz le!

Sziasztook!

Nem írnék semmit. Mert igazából nincs nagyon mit mondanom. :D Élvezzétek, olvassátok, kommenteljetek, iratkozzatok fel, írjatok nekem, ha bármi kérdés lenne. :) <3
Ui.: Igazából ez a kocsi benne van a történetben, igazából semmilyen érzelmi kötődésem nincs hozzá, csak szerintem elég királyul néz ki. :D

-Jó reggelt. – néztem rá apára félve, ugyanis tegnap este elmeséltem neki, hogy Kylelal minden rendben és úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt magunknak. Nem díjazta az ötletet, de mégis elfogadta. Én nem akarok úgy élni, hogy majd visszagondolva azon őrlődjek, hogy mi lett volna ha.

-Neked is. - mondta hidegen és olvasta tovább az újságot az asztalnál.

-Haragszol? – ültem le vele szembe az asztalhoz.

-Nem haragszom, csak nem értelek. – rakta maga elé idegesen a papírt. – Miért vagy oda ennyire érte még azután is, ami történt? Bármit csinál, te el fogod neki nézni? Szerintem tőled még egy bankot is kirabolhatna, az se érdekelne.
-Mi a duma? – bukdácsolt ki Scott a szobájából fáradtan, a szemeit törölgetve.

-Bocs, nem akartunk felébreszteni. – mondtam neki, mondjuk én ezzel arra céloztam, hogy akár vissza is mehetne a szobájába lefeküdni, nem értette a célzást, csak morgott egyet, szóval inkább megfogtam a kávémat és besétáltam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és leültem az íróasztalomhoz. Felnyitottam a laptopomat, majd a főiskolai jegyzeteimet nyitottam meg. Elhatároztam, hogy bővítem a portfóliómat és egyidejűleg elkezdem csinálni a beadandómat, amire egy hónap határidőt kaptunk. A word dokumentumot megnyitva elém tárult az a tíz kategória, amit a szemináriumvezető kiírt.

Egy fotós iskolába járok. Mióta az eszemet tudom nagyon szeretek fotózni, tájat, portrékat és minden hasonlót. Régen mikor anya élt és kirándulni jártunk családostól, mindig vittem magammal a kis kezdetleges fényképezőmet és fényképezgettem mindent, amit érdekesnek találtam. Csináltam már portréfotózást és fotóztam már nagyobb eseményeken is, mint például esküvő, születésnap, rendesen szűrőkkel, előtétlencsékkel és napellenzőkkel.
Átfutva a dokumentumon szemem megakadt a retro kategórián. Nem tudtam még, hogy mihez kezdek vele, de reménykedve kaptam fel a fényképezőgépem, készültem el és indultam el a városközpont felé, hátha látok valami retronak kategorizálható dolgot.
Fülemben Charlie Puth csodálatos hangjával és One call away című számával, izgalommal szeltem a Park Wayt, mikor megpillantottam, amit kerestem. Oké, tudom, hogy azt mondtam, hogy nem tudom, mit keresek, de mikor megláttam a kék autót egyedül árválkodni a bevásárlóközpont parkolójában, hirtelen felcsillant a szemem.

Gyorsan elővettem a hátizsákomból a fényképezőmet és csináltam néhány képet az autóról különböző szögekben. Tökéletesek voltak a fények, tökéletesen passzolt az autó a koncepcióhoz és még a fókuszt is remekül sikerült beállítanom.
-Superman got nothing on me… - dúdolgattam magamnak a számomra már jól ismert sorokat, miközben tekertem még egy párat a fényképezőgépem fókuszán.
-I’m only one call away. – hallottam hátam mögül egy ismerős hangot, ami kibillentett gondolataimból és akaratlanul is összerezzentem, mire a fiú csak elnevette magát.

-Te mit keresel itt? – kérdeztem, miközben szívem még mindig erősen dobogott az ijedtségtől.

-Nézd. – mutatott a háta mögé. – Ez egy bevásárlóközpont. Szerinted mit keresek itt? Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt? Állsz a parkolóban és egy hatvanas pontiacot fotózol. Ez nem egy átlagos tizenkilencéves lányos program.

-Igen… hát… fotós szeretnék lenni, ha nagy leszek. Szóval most egy ilyen orientáltságú iskolába járok és azt a feladatot kaptuk, hogy tíz külön kategóriára csináljunk egy egy fotósorozatot. – kezdtem magyarázkodásba, mire meglepően kíváncsisággal hallgatott.

-És mi a kategóriád? Járművek? – kérdezte teljes komolysággal, mire felnevettem. - Azt hittem a művészeknek azért egy kicsit több kreativitásuk van.

-Nem, retro. – helyesbítettem. – Mi lehetne retrobb, mint ez a kocsi?

-A motorom. – nézett rám széles mosollyal, mire én nem tudtam eldönteni, hogy most csak fel akar e vágni, hogy motorja van, vagy tényleg úgy gondolta, hogy helyt állna. Valószínűleg látta a kételkedést a szemeimben, mert egyszerűen csak lerakta a kezében levő bevásárlószatyrot, kikapta a zsebéből az iPhoneját, megnyitott egy képet, majd elém tolta a készüléket.
Egy Kawasaki W800-as tárult a szemem elé, amin elámultam. Ismerem a motorokat, mert apa igazi motorbuzi és sok motorkiállításon voltam már vele, meg hasonlók. Elég jól ismertem a motorokat ahhoz, hogy tudjam, hogy a Kawasaki W800-as igazi ritkaságnak számít.
-Hűűű… - adtam hangot elképedésemnek, mire ő csak elnevette magát. – Bankot robbantottál, vagy mi a fene?
-Szerencsém volt. – mondta vállvetve. – A tulaj nem tudta milyen értékes is ez a kicsike és ráadásul a garázsában porosodott évekig. Mindketten jól jártunk azzal, hogy továbbadta méltányos áron.

-Persze… főleg te.

Miközben a motorról beszélgettünk, elindultunk arra az irányba, amerre ténylegesen mindketten mentünk volna, ugyanis rájöttünk, hogy nem muszáj a parkolóban beszélgetnünk, sétálhatunk is közben, pláne ha már ugyanarra megyünk.

-Boldognak látszol. – mondta hirtelen. – Sikerült kiheverned azt a bunkó gyereket?

-Hát, nem szerettem volna elhamarkodni a dolgokat. – kezdtem magyarázkodásba. – Szóval elmentem hozzá, megbeszéltük, hogy mit is láttam és hogy igazán semmi nem történt, megígérte, hogy egyszeri alkalom volt és adtunk magunknak még egy esélyt.

-Értem. – mondta James. Szótlan lett és komor. Nem tudom mi történhetett vele, eddig le se lehetett volna állítani annyit beszélt. De ez engem egyáltalán nem zavart, jó érzéssel töltött el a beszélgetésünk.

-Mi a baj? – álltam meg egy pillanatra.

-Nem értem, miért hiszed el neki, hogy nem jól láttad, amit láttál. Én is láttam. Szomorú voltál miatta, átvágott…A fürdőszobában sírtál.

-Belátta, hogy hibát követett el. – védtem meg.

-És, ha ez megint megtörténik, megint megbocsátasz neki? Belátja, hogy hibázott és ennyi?

Ez a beszélgetés kicsit olyan volt, mintha a lelkiismeretemmel vitáznék. Én is feltettem már magamnak ezeket a kérdéseket, így pontosan tudtam, mit válaszoljak rá.

-Nem, persze, hogy nem. De mindenkinek jár egy második esély.
-Ha te így látod jónak, akkor sok boldogságot kívánok nektek. – hagyta rám végül, mert lassan egy bírósági tárgyalás helyszínén éreztem magam, ahol én voltam az ügyvéd.

-Azt mondtad múltkor, hogy van egy bandád. – váltottam témát hirtelen.

-Igen. – mosolyodott el. – De már igazából mindenki a saját útját járja. Összejárunk, beszélgetünk és csapunk ferde estéket, de a gondtalan „bármitmegtehetünk” időszaknak már vége. Nem is igazán mondanám már bandának.

-Mi történt? – kíváncsiskodtam.
-Mindenki valami újra vágyott. – kezdte magyarázni. – Kendall, a magas szőke srác, az egyik barátjával zenél, ők újra élesztették a régi bandájukat és most a Heffron Drive foglalja le a szabadidejét. Carlos megnősült. Neki Alexa a mindene. Nagyon szép és okos csaj egyébként. Logan meg csak a saját kis életét egyengeti egyelőre.

-Neked meg. – kezdtem magyarázni. – Ott a lányod, meg a feleséged.
-Hogy a kim van hol? – nézett rám értetlenül.

-Hát az ovis kislány, meg akivel láttalak az állatkertben. – mondtam, mire nagy nevetésbe kezdett. – Most mi van? – kérdeztem végül.

-Nem a feleségem… Emma, a kislány az unokahúgom, a nő pedig, akivel láttál a testvérem. – válaszolt még mindig széles vigyorral.

-Ne haragudj. – nevettem el magam én is végül. – Komolyan azt hittem a lányod.

-Ennyire öregnek nézek ki? – kérdezte tettetett sértődéssel.

-Nem! – vágtam rá. – Csak azt hittem.

-Most ki kell, hogy engesztelj.

-Mire gondolsz? – néztem rá egy pillanatra.

-Hmm, - gondolkozott el. – Azt mondtad fotós suliba jársz. Így van?
Bólintottam.

-Nekem meg kéne egy új kép twitterre. – mosolyodott el. – Fényképezz le!

-Öhm, oké. – mondtam és körbe néztem, hogy mi lenne az ideális helyszín egy profilképhez.

Szerencsére az út másik oldalán megláttam az Intercontinental-t, ami egy nagy Los Angelesi hotel. Tökéletesnek tűnt, ahogy a bejárat előtti lámpatestre sütött a nap.
-Ott. – mutattam az út túloldalára. – Menjünk oda.

-És most mit csináljak? – nézett rám izgatottan.

-Állj oda a lámpa elé. – kezdtem el magyarázni neki, majd elkezdtem az objektíven a fókuszt tekergetni.

Készségesen odaállt, megfogta a dzsekije szélét és a másik kezében még mindig a bevásárlószatyrot tartotta, mire leengedtem a fényképezőt a szemem elől és elnevettem magam.
-Te mit csinálsz? – kérdeztem.

-Beálltam. – közölte a szerinte triviális választ.

-Rakd már le azt a bevásárlószatyrot. – nevettem.

-De ez tesz engem szexivé. Nézd meg, ha a fejem mellé rakom még a szememet is kiemeli.

-Na jó persze. Tényleg nagyon jól néz ki melletted, de hidd el jobban teszed, ha lerakod. A dzsekidet meg vedd le, dobd át a válladon, támaszkodj rá hanyagul az oszlopra és merengj el a távolba.

Nagy nehezen megcsinált mindent, amit mondtam neki, majd lőttem egy pár képet.

-Tökéletes. – nevettem. – Mikor haza érek, az lesz az első dolgom, hogy elküldjem neked ezeket.

-Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy jó lett. – kapta vissza a bőrdzsekijét.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd az utcánk előtt elköszöntünk egymástól és újra megígértette velem, hogy elküldöm neki a képeket még mielőtt lefekszek aludni.

Így hát belépve az ajtón ledobtam a cuccaim a szekrényre, majd elindultam a szobámba és importáltam a képeket, majd a legjobbakat elküldtem Jamesnek, aztán lehajtottam a laptopom tetejét.

Nem telt bele fél órába, Kyle keresett telefonon és kérte, hogy menjek át holnap hozzá. Távolságtartónak tűnt a hangja. Remélem azért minden rendben van vele. Kérdeztem, de nem mondott semmit, csak annyit, hogy menjek el hozzá. Hát rendben, akkor majd holnap kiderül, mit szeretne…

Lefekvés előtt még felnéztem twitterre és boldogan láttam, hogy James lecserélte a profilképét.

@jamesmaslow: Egy nagyon tehetséges lány lőtt egy képet rólam! Ezúton is köszönöm neki, fantasztikus lett. @1stWilliams