Szép napot mindenkinek! :D
Remélem mindenkinek jól telt a hét és a suli is jól telik, aki szalagavatózik, az jól halad a tánccal, meg hasonlók. :D Lehet, hogy még nem úgy tűnik, de már nem soká itt a félév, és minden nappal közelebb van a nyári szünet, szóval kitartást! Addig is.. Olvasásra fel! :D
-Jaj, te ne haragudj. Be sem mutatkoztam. – nyújtotta a kezét felém. – Kendall vagyok.
Kendall Schmidt.
-Szia, én pedig Al… - kezdtem volna, de megszakított.
-Igen, felismertelek. – közölte, mire értetlenül néztem rá. – James a barátom, tegnap mutatta, milyen menő képet lőttél róla. Én pedig kíváncsi voltam rád, mert tényleg nagyon királyul nézett ki. Aztán megtaláltam a honlapod a munkáiddal, onnan pedig egyenes út vezetett a twitteredhez.
Nem tudtam, hogy ennyire elnyerte a tetszését a portfólióm, de tényleg szívmelengető érzés volt ezt egy olyan embertől hallani, aki nem is ismert. De ekkor beugrott, hogy honnan volt annyira ismerős. Az album borító. Vele énekelt James, ő az a srác a Heffron Driveból, ő a másik, aki nem hagyta abba a zenélést.
-Örülök, hogy tetszett. – mosolyogtam rá azt hiszem kedvesen.
-Mi elől menekülsz? – kérdezte komolyan nézve rám.
-Csak siettem haza. – füllentettem. Nem akartam beavatni a történtekbe. Nem is ismerem, miért kéne neki elmondanom? Majd én is érdeklődtem felőle. – És te merre tartasz?
-Most jövök a stúdióból, felvételen voltam. De biztos, hogy minden rendben? Nem úgy nézel ki. – faggatózott tovább.
-Igen, persze. – válaszoltam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd gyorsan kikaptam a zsebemből a telefont, mert elkezdett monoton hangon csilingelni.
-Szia, apa. – szóltam bele.
-Szia, minden rendben van? Merre vagy? – kérdezte, hangjában talán egy leheletnyi aggódást véltem felfedezni.
-Ne aggódj, minden rendben. Még maradok egy kicsit itt, aztán megyek is haza. – mondtam neki. Tudtam, hogy nem akarok egyenesen haza menni. Át akartam gondolni a dolgokat. Tudtam, hogy még egy kicsit maradnom kell és kiszellőztetni a fejem. Ő úgy tudja, Kylenál vagyok, de nem mondhatom el, hogy nem, mert akkor el kell magyaráznom neki a dolgokat, de inkább nem idegesíteném fel Kylet.
-Jó, de ne maradj nagyon sokáig, későre jár. – kötötte a lelkemre.
-Rendben apa. Szia. – köszöntem el tőle.
-Szia, vigyázz magadra. – mondta, majd megszakította a vonalat.
Mikor felnéztem a telefonomból, a szőke srác még mindig ott állt. Vagy sok szabadideje van, vagy csak tényleg érdekli, hogy mi történhetett.
-Azt mondtad sietsz haza. – mondta végül.
-Igen, de még van egy kis dolgom előtte. – mondtam neki.
-Figyelj, tudom, hogy nem ismersz, de ha valamit el szeretnél mondani valakinek, nekem nyugodtan elmondhatod. Ne tartsd magadban, mert akkor belülről őröl fel. – nézett rám úgy, hogy egy pillanatig úgy hittem, ismerem őt.
-Nem, tényleg nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Csak van egy kis elintéznivalóm.
Akármennyire is szimpatizáltam vele, az első pillanattól, nem mondhatok el neki semmit. Egyrészt tényleg nem ismerem, másrészt pedig Kyle biztos, hogy kicsinálna.
-Ennek örülök, de akkor nekem most mennem kell, ne haragudj. Ha legközelebb látlak, majd többet beszélünk. – köszönt el. Nem úgy tűnt, mint aki elhitte, amit mondok, de éreztem, hogy nem akart tovább faggatni. Ezt értékeltem, pedig biztosan érdekelte, mi történt a számmal.
-Rendben, akkor majd legközelebb. – köszöntem el végül én is, majd ellentétes irányba fordulva folytattuk tovább utunkat.
Hemmington Park – 20m
Közel vagyok már. Nem soká elérem a már jól ismert parkot, tele a gyönyörű fákkal és a barna padokkal. Nem futottam már, tudtam, hogy az utca végén mi vár rám. Semmi nem állhatott az utamba, valamennyire megnyugodtam, bár arcom még mindig lüktetett néha. Nem értettem egyet Kyle módszereivel. De ki vagyok én, hogy ezt megszabjam neki…?! Nem tehettem ellene semmit, ám ez megrémisztett. Nem tudtam, mire lehet még képes. Gondolataimmal övezve, lábam csak a szabadidőpark nagy kapus bejárata felé tartott. Sötétedett, a nap már nem ragyogott olyan szépen az égbolton. Beléptem a park bejáratán, középen a tóról visszaverődött a felhők közt megbúvó hold halvány fénye, ami az utcalámpákkal együtt világította be az éjszaka arra botorkáló magányos farkasok, vagy éppen romantikázni kívánó szerelmes párok útját. Közelebb léptem a tóhoz, arcom tükröződött benne, tisztán láthattam a sebet, ami szűnni nem akaró fájdalmat hagyott maga után, nem csak az arcomon, de a szívemben is. Leültem egy padra és magam elé meredve csodáltam az igazából mindennapi látványt. Most valami mégis más volt.
Nem tudom, hol ronthattam el. Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom. Lehet, hogy ez nem volt véletlen, az is lehet, hogy a sors így akar nekem megtanítani egy leckét. Mikor apa azt mondta, hogy az élet majd néha pofonokat osztogat, nem épp erre gondoltam. Ennyire nem ismerném Kylet, mindannak ellenére, hogy 12 évet együtt töltöttem vele? Felborult egy világ bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy találkoznom kell még vele és ez ellen nem tehetek semmit. Szörnyű volt tudni, hogy bármit megtehet, ennyire büntetlenül, amit csak akar. Talán nem is én vagyok az első, lehet, hogy mással is eljátszotta ezt már.
Én csak ültem csendben, néztem a tavat, a kivilágított ösvényt és gondolataim mély vizében fuldokoltam. Éreztem, hogy egy csomó van a torkomban, szívem ritmusa végre visszaállt a normális helyére.
Úgy döntöttem ideje, hogy haza menjek. Biztosan aggódnak már értem, megígértem apának, hogy nem maradok ki sokáig. Tényleg időszerű volt már, hogy elinduljak.
Szerencsére csak néhány utca választott el az otthonomtól.
Előhalásztam kabátom zsebéből a fülhallgatómat, majd gondosan kibogoztam és fülembe nyomtam mindkét végét. Meghan Trainor hangja teljesen megnyugtatott és a szám amit hallgattam végig kísérte utamat. Lépésim harmonizáltak a szám ritmusával.
-Szia apa! – léptem be a konyhába.
-Szia, jézusom, mi történt veled? – kérdezte, célozva a sebre, ami a szám szélénél éktelenkedett. Mivel végiggondoltam ezt a helyzetet már a parkban, tudtam, hogy pontosan mit fogok válaszolni.
-Csak béna voltam és megbotlottam a lépcsőn, sikerült lefejelnem a korlát szélét. De semmi komoly, ne aggódj. – mondtam legyintve egyet.
-Te jó ég! Vigyázz magadra. – lépett egy lépéssel közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen. – Nem tudtam, hogy egy korlát ekkorát tud ütni.
-Ugyan, tényleg nincsen semmi komoly, csak ügyetlen voltam. – mosolyogtam rá.
-Legközelebb figyelj oda jobban. – adta ki a parancsot. – Menj be a nappaliba, ha szeretnél, mindenki ott van.
Öcsém a kanapén fetrengett, húgom pedig Lucassal együtt a földön, Luke játszani akart az iPhoneján, ő pedig beállított neki valamit, de mivel Lucas nem engedte, hogy elvigye a telefont, kénytelen volt fölé tornyosulni. Kihagyhatatlan lehetőség volt, hogy posztoljak egy új képet twitterre.
-Szia, én pedig Al… - kezdtem volna, de megszakított.
-Igen, felismertelek. – közölte, mire értetlenül néztem rá. – James a barátom, tegnap mutatta, milyen menő képet lőttél róla. Én pedig kíváncsi voltam rád, mert tényleg nagyon királyul nézett ki. Aztán megtaláltam a honlapod a munkáiddal, onnan pedig egyenes út vezetett a twitteredhez.
Nem tudtam, hogy ennyire elnyerte a tetszését a portfólióm, de tényleg szívmelengető érzés volt ezt egy olyan embertől hallani, aki nem is ismert. De ekkor beugrott, hogy honnan volt annyira ismerős. Az album borító. Vele énekelt James, ő az a srác a Heffron Driveból, ő a másik, aki nem hagyta abba a zenélést.
-Örülök, hogy tetszett. – mosolyogtam rá azt hiszem kedvesen.
-Mi elől menekülsz? – kérdezte komolyan nézve rám.
-Csak siettem haza. – füllentettem. Nem akartam beavatni a történtekbe. Nem is ismerem, miért kéne neki elmondanom? Majd én is érdeklődtem felőle. – És te merre tartasz?
-Most jövök a stúdióból, felvételen voltam. De biztos, hogy minden rendben? Nem úgy nézel ki. – faggatózott tovább.
-Igen, persze. – válaszoltam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd gyorsan kikaptam a zsebemből a telefont, mert elkezdett monoton hangon csilingelni.
-Szia, apa. – szóltam bele.
-Szia, minden rendben van? Merre vagy? – kérdezte, hangjában talán egy leheletnyi aggódást véltem felfedezni.
-Ne aggódj, minden rendben. Még maradok egy kicsit itt, aztán megyek is haza. – mondtam neki. Tudtam, hogy nem akarok egyenesen haza menni. Át akartam gondolni a dolgokat. Tudtam, hogy még egy kicsit maradnom kell és kiszellőztetni a fejem. Ő úgy tudja, Kylenál vagyok, de nem mondhatom el, hogy nem, mert akkor el kell magyaráznom neki a dolgokat, de inkább nem idegesíteném fel Kylet.
-Jó, de ne maradj nagyon sokáig, későre jár. – kötötte a lelkemre.
-Rendben apa. Szia. – köszöntem el tőle.
-Szia, vigyázz magadra. – mondta, majd megszakította a vonalat.
Mikor felnéztem a telefonomból, a szőke srác még mindig ott állt. Vagy sok szabadideje van, vagy csak tényleg érdekli, hogy mi történhetett.
-Azt mondtad sietsz haza. – mondta végül.
-Igen, de még van egy kis dolgom előtte. – mondtam neki.
-Figyelj, tudom, hogy nem ismersz, de ha valamit el szeretnél mondani valakinek, nekem nyugodtan elmondhatod. Ne tartsd magadban, mert akkor belülről őröl fel. – nézett rám úgy, hogy egy pillanatig úgy hittem, ismerem őt.
-Nem, tényleg nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Csak van egy kis elintéznivalóm.
Akármennyire is szimpatizáltam vele, az első pillanattól, nem mondhatok el neki semmit. Egyrészt tényleg nem ismerem, másrészt pedig Kyle biztos, hogy kicsinálna.
-Ennek örülök, de akkor nekem most mennem kell, ne haragudj. Ha legközelebb látlak, majd többet beszélünk. – köszönt el. Nem úgy tűnt, mint aki elhitte, amit mondok, de éreztem, hogy nem akart tovább faggatni. Ezt értékeltem, pedig biztosan érdekelte, mi történt a számmal.
-Rendben, akkor majd legközelebb. – köszöntem el végül én is, majd ellentétes irányba fordulva folytattuk tovább utunkat.
Hemmington Park – 20m
Közel vagyok már. Nem soká elérem a már jól ismert parkot, tele a gyönyörű fákkal és a barna padokkal. Nem futottam már, tudtam, hogy az utca végén mi vár rám. Semmi nem állhatott az utamba, valamennyire megnyugodtam, bár arcom még mindig lüktetett néha. Nem értettem egyet Kyle módszereivel. De ki vagyok én, hogy ezt megszabjam neki…?! Nem tehettem ellene semmit, ám ez megrémisztett. Nem tudtam, mire lehet még képes. Gondolataimmal övezve, lábam csak a szabadidőpark nagy kapus bejárata felé tartott. Sötétedett, a nap már nem ragyogott olyan szépen az égbolton. Beléptem a park bejáratán, középen a tóról visszaverődött a felhők közt megbúvó hold halvány fénye, ami az utcalámpákkal együtt világította be az éjszaka arra botorkáló magányos farkasok, vagy éppen romantikázni kívánó szerelmes párok útját. Közelebb léptem a tóhoz, arcom tükröződött benne, tisztán láthattam a sebet, ami szűnni nem akaró fájdalmat hagyott maga után, nem csak az arcomon, de a szívemben is. Leültem egy padra és magam elé meredve csodáltam az igazából mindennapi látványt. Most valami mégis más volt.
Nem tudom, hol ronthattam el. Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom. Lehet, hogy ez nem volt véletlen, az is lehet, hogy a sors így akar nekem megtanítani egy leckét. Mikor apa azt mondta, hogy az élet majd néha pofonokat osztogat, nem épp erre gondoltam. Ennyire nem ismerném Kylet, mindannak ellenére, hogy 12 évet együtt töltöttem vele? Felborult egy világ bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy találkoznom kell még vele és ez ellen nem tehetek semmit. Szörnyű volt tudni, hogy bármit megtehet, ennyire büntetlenül, amit csak akar. Talán nem is én vagyok az első, lehet, hogy mással is eljátszotta ezt már.
Én csak ültem csendben, néztem a tavat, a kivilágított ösvényt és gondolataim mély vizében fuldokoltam. Éreztem, hogy egy csomó van a torkomban, szívem ritmusa végre visszaállt a normális helyére.
Úgy döntöttem ideje, hogy haza menjek. Biztosan aggódnak már értem, megígértem apának, hogy nem maradok ki sokáig. Tényleg időszerű volt már, hogy elinduljak.
Szerencsére csak néhány utca választott el az otthonomtól.
Előhalásztam kabátom zsebéből a fülhallgatómat, majd gondosan kibogoztam és fülembe nyomtam mindkét végét. Meghan Trainor hangja teljesen megnyugtatott és a szám amit hallgattam végig kísérte utamat. Lépésim harmonizáltak a szám ritmusával.
-Szia apa! – léptem be a konyhába.
-Szia, jézusom, mi történt veled? – kérdezte, célozva a sebre, ami a szám szélénél éktelenkedett. Mivel végiggondoltam ezt a helyzetet már a parkban, tudtam, hogy pontosan mit fogok válaszolni.
-Csak béna voltam és megbotlottam a lépcsőn, sikerült lefejelnem a korlát szélét. De semmi komoly, ne aggódj. – mondtam legyintve egyet.
-Te jó ég! Vigyázz magadra. – lépett egy lépéssel közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen. – Nem tudtam, hogy egy korlát ekkorát tud ütni.
-Ugyan, tényleg nincsen semmi komoly, csak ügyetlen voltam. – mosolyogtam rá.
-Legközelebb figyelj oda jobban. – adta ki a parancsot. – Menj be a nappaliba, ha szeretnél, mindenki ott van.
Öcsém a kanapén fetrengett, húgom pedig Lucassal együtt a földön, Luke játszani akart az iPhoneján, ő pedig beállított neki valamit, de mivel Lucas nem engedte, hogy elvigye a telefont, kénytelen volt fölé tornyosulni. Kihagyhatatlan lehetőség volt, hogy posztoljak egy új képet twitterre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése