Szerbusztok! :D
Ez a rész kicsit hosszabb lett, mint a többi, de remélem senki nem bánja.Ha bármi kérdésetek van, tudjátok hol találtok, mivel nem akarom lelőni, hogy mi lesz még itt, a rész után folytatom a beköszönést, addig is kössétek le magatokat pár percre. :) Remélem tetszeni fog!
Mikor felkeltem izgatottan vártam, hogy találkozhassak végre Kyle-al, mert tegnap szinte egész nap nem is tudtam vele beszélni, vagy ő nem ért pont rá, vagy én. Elhatároztam, hogy amint elvégzem az itthoni teendőimet, elindulok hozzá, ahogy kérte.A lehető leggyorsabban öltöztem fel és főztem meg a reggeli kávét.
-Kérsz kávét? – kérdeztem öcsémet, aki épp a kanapén fetrengett, a távirányítót nyomkodta és szenvedett, hogy korán van még. Csak úgy mellékesen ő bármikor kel fel, neki mindig korán lesz.
-Persze, hogy kérek. Bármit, ami segít elviselni a hajnalt. – mondta nagy nyújtózkodásai közben.
Hajnali kilenc… hát jó, kinek mi. Fogtam két bögrét, töltöttem kávét, majd az egyiket leraktam a dohányzóasztalra Scott elé, mire kaptam egy pacsit tőle. Hát persze, mit vártam. „Korán reggel” ő még nincs beszélgetős kedvében. Mikor visszamentem a konyhába, megláttam egy cetlit az asztalon, amit addig nem vettem észre, biztos voltam benne, hogy apa tette oda, mert már elment dolgozni. Amint elolvastam a lapot, feltevésem helyesnek bizonyult.
Öcsit elvittem oviba, délután megyek is érte,
kaja is van a hűtőben, csak meg kell melegítenetek, ha éhesek vagytok.
Puszi: Apa
Remek, akkor nincs is olyan sok dolgom, mint gondoltam. De
azért még beraktam egy mosást a mosógépbe és rendbe raktam a szobám, hogy
valamelyest jobban nézzen ki, közöltem Scottal, hogy kaja a hűtőben, aztán
felkaptam a kulcsom a szekrény széléről és már indultam is.
Zsebemből előhalásztam a telefonom, amiből a fülhallgatóm lógott ki. Elindítottam az automatikus lejátszási listám, minek köszönhetően épp egy klasszikust kezdtem el hallgatni. Így hát a járdán lépkedve Gouldinggal, gondolkoztam azon, hogy vajon miért hívott fel tegnap Kyle. Lehet, hogy hiányoztam neki és azért rakta le olyan hamar, mert még dolga volt. Igen, ez tűnt a legelfogadhatóbb válasznak. De hát már csak egy utca választott el, hogy megtudjam, mi is volt a valódi oka.
Megálltam a piros ajtó előtt, majd már rutinosan nyomtam meg a csengőt.
-Szia, gyere be. – nyitott ajtót a fent említett személy.
-Szia. – üdvözöltem, majd egy puszit nyomtam az arcára, és elindultam a nappali felé.
Levágtam magam a fehér bőrkanapéra, és a mögöttem levő kék párnát az ölembe vettem.
-Miért raktad le tegnap olyan korán a telefont? Dolgod volt még? – csaptam bele rögtön a közepébe. Úgy gondoltam jobb minél hamarabb megbeszélni a dolgokat, minthogy jópofizni előtte egy sort.
-Ki az a srác? – kérdezte idegesen.
-Milyen srác? – kérdeztem vissza, mert őszintén nem értettem a dolgot, aztán rájöttem. – Ja, James? Ő csak egy kedves ismerős. De te erről honnan tudsz?
-Nem az a kérdés, hogy honnan tudok, hanem, hogy miért nem tőled tudom. – mondta. – Egyébként twitteren láttam, hogy fotózgatod.
-Ja az csak egy hirtelen jött ötlet volt. – magyaráztam.
-És mit csinálsz még hirtelen jött ötletből? Hmm? – szegezte rám tekintetét. Szemei egyre sötétebbek lettek, tekintete elborult. Úristen, most azt hiszi megcsaltam?!
-Kyle! – csattantam fel. – Most szórakozol velem?
-Nem én szórakozok veled, hanem te. – fröcsögött. – Kegyesen megbocsátasz az egyszeri alkalom miatt, ami ráadásul egy félreértés volt, aztán mit látok másnap? Na tudod mit látok? Hogy ugyanezt csinálod! – állt fel végül a kanapéról, és alakja előttem tornyosult. Állkapcsát és öklét összeszorította, jelezve, hogy odabent óriási vihar kelt, ami bármelyik pillanatban elszabadulhat. Szemeiben láttam azt az elhatalmasodottságot és zavartságot, amit még talán senkiében.
-Én nem csináltam semmit, fogd már fel. – én is felálltam, hogy egyenlő félként tekintsünk egymásra. – Te komolyan ennyire hülye vagy? Vagy ennyire nem bízol meg bennem?
-Láttam amit láttam, a francba. Csak valld be, mi történt. Valld be, hogy nem csak úgy hobbiból fotózgatod a srácot. – hitetlenkedett.
-Mit tegyek, hogy elhidd, nincs köztünk semmi? Szerinted, ha lenne idejöttem volna? Szerinted akkor érdekelnél? – beszélgetésünk inkább kiabálásnak hatott a csendes ház falai között.
-Picsába! – a falnak feszülve álltam, mikor Kyle ökle a fejem mellett a falba csapódott.
-Kyle? – kérdeztem remegő hangon. Megijedtem. Nem láttam őt még ilyennek.
-Ne próbálj meg átverni. – kiabált egyenesen az arcomba.
Nem hiszem el, hogy egy hülye fénykép miatt idáig jutottunk. Nem hiszem el, hogy tényleg ilyen éretlenek volnánk, hogy ennyi miatt így elkezdjünk vitatkozni. Meg lehetne ezt beszélni. De ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy ő nem erre készül. A normális módszerek már nem kattognak az agyában. Tekintete még elborultabbá vált. Szemei már szinte feketék, és úgy ragyognak, mint valami drága ékszer. Nem értem miért ez a nagy felhajtás…
-Nem verlek át, fogd már fel! – kiabáltam én is vissza. Kihozott a sodromból, nem értettem, miért nem képes ezt felfogni. Talán magából indult ki, de én soha nem csaltam meg.
-Ne hazudj nekem! – szája gúnyos mosolyra húzódott. – Te is épp olyan kis csitri vagy, mint az összes többi. Csak azért kell valaki, hogy megvezesd és átverd a picsába.
Még mindig a falnak szorulva álltam, két keze közé voltam bezárva. Mindkét keze a fejem egy-egy oldala mellett támaszkodott a falon. Menekülni esélyem sem volt. Láttam, hogy bekattant. Láttam rajta, hogy nem képes felfogni, hogy tényleg semmi nem történt. Ideges, elfogadom, de nem értettem, miért beszél így velem.
-Kyle baszdmeg! – kibillentett a látszólagos nyugodtságomból is. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, sejtettem, hogy rossz ötlet volt. Szemei is ezt sugallták. Csak olaj volt a tűzre. Újra gúnyos mosolyával találtam szemben magam. Elvette a kezét a falról, majd egy kicsit oldalra mozdult, végigsimította állkapcsát, közben egyfolytában csak hitetlenül nevetett. Rezzenéstelenül álltam a fal mellett, mintha kezei még mindig fogságban tartanának.
Majd egy hirtelen gondolattól visszafordult. Éreztem, hogy nagy tenyere az arcomnak csapódott. Fogaim összeütköztek és éles fájdalmat éreztem, mire csak becsuktam a szemem magatehetetlenül. Éreztem számban a vasas ízt. Ezután minden csak sötét, ködös történés volt. Fájdalmam teljesen beárnyékolta a gondolataimat. Tudatosult bennem, hogy ő nem az az ember, akinek megismertem.
-Most hol van, hogy megvédjen? Hmm? Hol van a kibaszott lovagod?– üvöltözött önkívületi állapotban. Csak arra tudtam gondolni, hogy el akarok menni. Nem tudom hova, csak innen el. Féltem tőle. Megütött. Nem tudtam mire lehet még képes.
-Nem veszed észre, hogy ez nem megoldás? – kérdeztem halkan, miközben könnyeim tisztára mosták arcomat. Számban még mindig éreztem a vér ízét, bár már egy kicsit enyhülni látszott.
Kyle felém fordult, szája enyhén elnyílt, tudatva, hogy épp készül valamit mondani. Majd egy pillanat múlva megint elfordult és idegesen a hajába túrt.
-Azt gondoltad, majd nyugodtan végig nézem, hogy te másokkal hetyegsz? – szemeit összehúzta és vádlón nézett rám. Állkapcsát összeszorította, majd leült a kanapéra. Teljesen elborult az agya, olyan dolgon húzta fel magát, ami igazából meg se történt. Ennyire félreismertem volna? Vagy mindig is ilyen volt, csak én voltam vak, és nem vettem észre?
-Soha többet nem akarlak látni. – vágtam a fejéhez, mire elnevette magát. Én komolyan örülök, hogy ilyen jó kedve van, de nekem ez a szituáció annyira nem nyerte el a tetszésem.
-Édesem… - kezdte. Már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy így hív. – Akarsz te látni engem. Erről senkinek nem fogsz beszélni, és ugyanúgy megy minden, mint azelőtt.
-Ezt hogy gondoltad? – néztem rá idegesen.
-Úgy, hogy ha valakinek eljár az az aranyos kis szád, - jött egyre közelebb hozzám, és két ujját a számra tapasztotta, majd gyengéden végighúzta rajta. – akkor kénytelen leszek megkeresni azt a „modelledet”, aki elvett tőlem. De akkor már nem leszek ilyen kíméletes. Csak le ne essen véletlen a lépcsőn, mert az ugye szomorú lenne. Nem gondolod?
-Nem teheted ezt. – suttogtam magam elé.
-Dehogynem tehetem. Semmit nem tudsz rám bizonyítani, és ha eljár a szád, akkor meg is teszem. Most pedig, hogy lásd mennyire is szeretlek… – mondta, miközben távolodó hangját hallgattam, ami a fürdőszobában kutatott valami után, majd egy vizes zsebkendővel megállt előttem és a szám szélét kezdte el törölgetni vele, ahol felszakadt a bőr. Gusztustalan volt. Undorodtam a gondolattól, hogy hozzám érjen, de nem mertem ellenkezni. – Most pedig menj és újságold el, milyen csodálatos napot töltöttünk mi együtt. Had tudja meg mindenki, hogy mi vagyunk a legboldogabbak az egész világon és, hogy milyen szerencsénk is van egymással.
Amint egy leheletnyit elmozdult, az ajtó felé indultam. Jobb-bal jobb-bal… csak erre gondoltam. Megfogtam a fém kilincset és sietősen lenyomtam.
-Szia drágám. – kiabált utánam.
Amint kiléptem az utcára, elkezdtem rohanni. Úgy döntöttem, hogy elfutok a parkig, ott leülök, majd ha megnyugodtam haza megyek. Csak futottam végig az utcán, a gyalogosok csúnyán néztek rám, mert épp az ellenkező járdasávban haladtam. Nem érdekelt. Semmi nem számított, csak az, hogy egyedül vagyok. Mások félnek egyedül lenni. Én pedig félek Kyle-al lenni. Már csak egy sarok választott el úti célomtól. Gyorsan szedtem a lábaim és befordultam. Szerencsésen neki mentem egy fiúnak, amitől kissé hátra hőköltünk mind a ketten.
-Bocsánat, bocsánat. – mondtam, majd folytattam volna utam, de elkapta a kezem. Mit akar? Nem is ismerem. Nem tudom ki ez, soha nem láttam még. Ha még egy utcai támadás áldozata is leszek, kikészülök idegileg.
-Jól vagy? – nézett rám meglepően aggódó szemekkel.
-I.. igen, persze. – dadogtam. Nem tudtam mire vélni túlzott aggódását.
-Mi történt? – ért hozzá a szám széléhez gyengéden. – Tudok segíteni?
Értékeltem, hogy vannak még ilyen emberek, de nem tudtam mire vélni. Agyamban ismerőseim képei pörögtek, arcának vonásai ismerősen hatottak, de nem hiszem, hogy láttam volna ezelőtt.
-Ne haragudj, de ismerlek téged? – kérdeztem meg végül. Bármennyire is törtem a fejem, járt az agyam, mintha egy motor hajtaná, nem tudtam rájönni, kire hasonlíthat. Mert abban biztos voltam, hogy nem találkoztam még vele.
Zsebemből előhalásztam a telefonom, amiből a fülhallgatóm lógott ki. Elindítottam az automatikus lejátszási listám, minek köszönhetően épp egy klasszikust kezdtem el hallgatni. Így hát a járdán lépkedve Gouldinggal, gondolkoztam azon, hogy vajon miért hívott fel tegnap Kyle. Lehet, hogy hiányoztam neki és azért rakta le olyan hamar, mert még dolga volt. Igen, ez tűnt a legelfogadhatóbb válasznak. De hát már csak egy utca választott el, hogy megtudjam, mi is volt a valódi oka.
Megálltam a piros ajtó előtt, majd már rutinosan nyomtam meg a csengőt.
-Szia, gyere be. – nyitott ajtót a fent említett személy.
-Szia. – üdvözöltem, majd egy puszit nyomtam az arcára, és elindultam a nappali felé.
Levágtam magam a fehér bőrkanapéra, és a mögöttem levő kék párnát az ölembe vettem.
-Miért raktad le tegnap olyan korán a telefont? Dolgod volt még? – csaptam bele rögtön a közepébe. Úgy gondoltam jobb minél hamarabb megbeszélni a dolgokat, minthogy jópofizni előtte egy sort.
-Ki az a srác? – kérdezte idegesen.
-Milyen srác? – kérdeztem vissza, mert őszintén nem értettem a dolgot, aztán rájöttem. – Ja, James? Ő csak egy kedves ismerős. De te erről honnan tudsz?
-Nem az a kérdés, hogy honnan tudok, hanem, hogy miért nem tőled tudom. – mondta. – Egyébként twitteren láttam, hogy fotózgatod.
-Ja az csak egy hirtelen jött ötlet volt. – magyaráztam.
-És mit csinálsz még hirtelen jött ötletből? Hmm? – szegezte rám tekintetét. Szemei egyre sötétebbek lettek, tekintete elborult. Úristen, most azt hiszi megcsaltam?!
-Kyle! – csattantam fel. – Most szórakozol velem?
-Nem én szórakozok veled, hanem te. – fröcsögött. – Kegyesen megbocsátasz az egyszeri alkalom miatt, ami ráadásul egy félreértés volt, aztán mit látok másnap? Na tudod mit látok? Hogy ugyanezt csinálod! – állt fel végül a kanapéról, és alakja előttem tornyosult. Állkapcsát és öklét összeszorította, jelezve, hogy odabent óriási vihar kelt, ami bármelyik pillanatban elszabadulhat. Szemeiben láttam azt az elhatalmasodottságot és zavartságot, amit még talán senkiében.
-Én nem csináltam semmit, fogd már fel. – én is felálltam, hogy egyenlő félként tekintsünk egymásra. – Te komolyan ennyire hülye vagy? Vagy ennyire nem bízol meg bennem?
-Láttam amit láttam, a francba. Csak valld be, mi történt. Valld be, hogy nem csak úgy hobbiból fotózgatod a srácot. – hitetlenkedett.
-Mit tegyek, hogy elhidd, nincs köztünk semmi? Szerinted, ha lenne idejöttem volna? Szerinted akkor érdekelnél? – beszélgetésünk inkább kiabálásnak hatott a csendes ház falai között.
-Picsába! – a falnak feszülve álltam, mikor Kyle ökle a fejem mellett a falba csapódott.
-Kyle? – kérdeztem remegő hangon. Megijedtem. Nem láttam őt még ilyennek.
-Ne próbálj meg átverni. – kiabált egyenesen az arcomba.
Nem hiszem el, hogy egy hülye fénykép miatt idáig jutottunk. Nem hiszem el, hogy tényleg ilyen éretlenek volnánk, hogy ennyi miatt így elkezdjünk vitatkozni. Meg lehetne ezt beszélni. De ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy ő nem erre készül. A normális módszerek már nem kattognak az agyában. Tekintete még elborultabbá vált. Szemei már szinte feketék, és úgy ragyognak, mint valami drága ékszer. Nem értem miért ez a nagy felhajtás…
-Nem verlek át, fogd már fel! – kiabáltam én is vissza. Kihozott a sodromból, nem értettem, miért nem képes ezt felfogni. Talán magából indult ki, de én soha nem csaltam meg.
-Ne hazudj nekem! – szája gúnyos mosolyra húzódott. – Te is épp olyan kis csitri vagy, mint az összes többi. Csak azért kell valaki, hogy megvezesd és átverd a picsába.
Még mindig a falnak szorulva álltam, két keze közé voltam bezárva. Mindkét keze a fejem egy-egy oldala mellett támaszkodott a falon. Menekülni esélyem sem volt. Láttam, hogy bekattant. Láttam rajta, hogy nem képes felfogni, hogy tényleg semmi nem történt. Ideges, elfogadom, de nem értettem, miért beszél így velem.
-Kyle baszdmeg! – kibillentett a látszólagos nyugodtságomból is. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, sejtettem, hogy rossz ötlet volt. Szemei is ezt sugallták. Csak olaj volt a tűzre. Újra gúnyos mosolyával találtam szemben magam. Elvette a kezét a falról, majd egy kicsit oldalra mozdult, végigsimította állkapcsát, közben egyfolytában csak hitetlenül nevetett. Rezzenéstelenül álltam a fal mellett, mintha kezei még mindig fogságban tartanának.
Majd egy hirtelen gondolattól visszafordult. Éreztem, hogy nagy tenyere az arcomnak csapódott. Fogaim összeütköztek és éles fájdalmat éreztem, mire csak becsuktam a szemem magatehetetlenül. Éreztem számban a vasas ízt. Ezután minden csak sötét, ködös történés volt. Fájdalmam teljesen beárnyékolta a gondolataimat. Tudatosult bennem, hogy ő nem az az ember, akinek megismertem.
-Most hol van, hogy megvédjen? Hmm? Hol van a kibaszott lovagod?– üvöltözött önkívületi állapotban. Csak arra tudtam gondolni, hogy el akarok menni. Nem tudom hova, csak innen el. Féltem tőle. Megütött. Nem tudtam mire lehet még képes.
-Nem veszed észre, hogy ez nem megoldás? – kérdeztem halkan, miközben könnyeim tisztára mosták arcomat. Számban még mindig éreztem a vér ízét, bár már egy kicsit enyhülni látszott.
Kyle felém fordult, szája enyhén elnyílt, tudatva, hogy épp készül valamit mondani. Majd egy pillanat múlva megint elfordult és idegesen a hajába túrt.
-Azt gondoltad, majd nyugodtan végig nézem, hogy te másokkal hetyegsz? – szemeit összehúzta és vádlón nézett rám. Állkapcsát összeszorította, majd leült a kanapéra. Teljesen elborult az agya, olyan dolgon húzta fel magát, ami igazából meg se történt. Ennyire félreismertem volna? Vagy mindig is ilyen volt, csak én voltam vak, és nem vettem észre?
-Soha többet nem akarlak látni. – vágtam a fejéhez, mire elnevette magát. Én komolyan örülök, hogy ilyen jó kedve van, de nekem ez a szituáció annyira nem nyerte el a tetszésem.
-Édesem… - kezdte. Már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy így hív. – Akarsz te látni engem. Erről senkinek nem fogsz beszélni, és ugyanúgy megy minden, mint azelőtt.
-Ezt hogy gondoltad? – néztem rá idegesen.
-Úgy, hogy ha valakinek eljár az az aranyos kis szád, - jött egyre közelebb hozzám, és két ujját a számra tapasztotta, majd gyengéden végighúzta rajta. – akkor kénytelen leszek megkeresni azt a „modelledet”, aki elvett tőlem. De akkor már nem leszek ilyen kíméletes. Csak le ne essen véletlen a lépcsőn, mert az ugye szomorú lenne. Nem gondolod?
-Nem teheted ezt. – suttogtam magam elé.
-Dehogynem tehetem. Semmit nem tudsz rám bizonyítani, és ha eljár a szád, akkor meg is teszem. Most pedig, hogy lásd mennyire is szeretlek… – mondta, miközben távolodó hangját hallgattam, ami a fürdőszobában kutatott valami után, majd egy vizes zsebkendővel megállt előttem és a szám szélét kezdte el törölgetni vele, ahol felszakadt a bőr. Gusztustalan volt. Undorodtam a gondolattól, hogy hozzám érjen, de nem mertem ellenkezni. – Most pedig menj és újságold el, milyen csodálatos napot töltöttünk mi együtt. Had tudja meg mindenki, hogy mi vagyunk a legboldogabbak az egész világon és, hogy milyen szerencsénk is van egymással.
Amint egy leheletnyit elmozdult, az ajtó felé indultam. Jobb-bal jobb-bal… csak erre gondoltam. Megfogtam a fém kilincset és sietősen lenyomtam.
-Szia drágám. – kiabált utánam.
Amint kiléptem az utcára, elkezdtem rohanni. Úgy döntöttem, hogy elfutok a parkig, ott leülök, majd ha megnyugodtam haza megyek. Csak futottam végig az utcán, a gyalogosok csúnyán néztek rám, mert épp az ellenkező járdasávban haladtam. Nem érdekelt. Semmi nem számított, csak az, hogy egyedül vagyok. Mások félnek egyedül lenni. Én pedig félek Kyle-al lenni. Már csak egy sarok választott el úti célomtól. Gyorsan szedtem a lábaim és befordultam. Szerencsésen neki mentem egy fiúnak, amitől kissé hátra hőköltünk mind a ketten.
-Bocsánat, bocsánat. – mondtam, majd folytattam volna utam, de elkapta a kezem. Mit akar? Nem is ismerem. Nem tudom ki ez, soha nem láttam még. Ha még egy utcai támadás áldozata is leszek, kikészülök idegileg.
-Jól vagy? – nézett rám meglepően aggódó szemekkel.
-I.. igen, persze. – dadogtam. Nem tudtam mire vélni túlzott aggódását.
-Mi történt? – ért hozzá a szám széléhez gyengéden. – Tudok segíteni?
Értékeltem, hogy vannak még ilyen emberek, de nem tudtam mire vélni. Agyamban ismerőseim képei pörögtek, arcának vonásai ismerősen hatottak, de nem hiszem, hogy láttam volna ezelőtt.
-Ne haragudj, de ismerlek téged? – kérdeztem meg végül. Bármennyire is törtem a fejem, járt az agyam, mintha egy motor hajtaná, nem tudtam rájönni, kire hasonlíthat. Mert abban biztos voltam, hogy nem találkoztam még vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése