6. rész - Fotózz le!

Sziasztook!

Nem írnék semmit. Mert igazából nincs nagyon mit mondanom. :D Élvezzétek, olvassátok, kommenteljetek, iratkozzatok fel, írjatok nekem, ha bármi kérdés lenne. :) <3
Ui.: Igazából ez a kocsi benne van a történetben, igazából semmilyen érzelmi kötődésem nincs hozzá, csak szerintem elég királyul néz ki. :D

-Jó reggelt. – néztem rá apára félve, ugyanis tegnap este elmeséltem neki, hogy Kylelal minden rendben és úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt magunknak. Nem díjazta az ötletet, de mégis elfogadta. Én nem akarok úgy élni, hogy majd visszagondolva azon őrlődjek, hogy mi lett volna ha.

-Neked is. - mondta hidegen és olvasta tovább az újságot az asztalnál.

-Haragszol? – ültem le vele szembe az asztalhoz.

-Nem haragszom, csak nem értelek. – rakta maga elé idegesen a papírt. – Miért vagy oda ennyire érte még azután is, ami történt? Bármit csinál, te el fogod neki nézni? Szerintem tőled még egy bankot is kirabolhatna, az se érdekelne.
-Mi a duma? – bukdácsolt ki Scott a szobájából fáradtan, a szemeit törölgetve.

-Bocs, nem akartunk felébreszteni. – mondtam neki, mondjuk én ezzel arra céloztam, hogy akár vissza is mehetne a szobájába lefeküdni, nem értette a célzást, csak morgott egyet, szóval inkább megfogtam a kávémat és besétáltam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és leültem az íróasztalomhoz. Felnyitottam a laptopomat, majd a főiskolai jegyzeteimet nyitottam meg. Elhatároztam, hogy bővítem a portfóliómat és egyidejűleg elkezdem csinálni a beadandómat, amire egy hónap határidőt kaptunk. A word dokumentumot megnyitva elém tárult az a tíz kategória, amit a szemináriumvezető kiírt.

Egy fotós iskolába járok. Mióta az eszemet tudom nagyon szeretek fotózni, tájat, portrékat és minden hasonlót. Régen mikor anya élt és kirándulni jártunk családostól, mindig vittem magammal a kis kezdetleges fényképezőmet és fényképezgettem mindent, amit érdekesnek találtam. Csináltam már portréfotózást és fotóztam már nagyobb eseményeken is, mint például esküvő, születésnap, rendesen szűrőkkel, előtétlencsékkel és napellenzőkkel.
Átfutva a dokumentumon szemem megakadt a retro kategórián. Nem tudtam még, hogy mihez kezdek vele, de reménykedve kaptam fel a fényképezőgépem, készültem el és indultam el a városközpont felé, hátha látok valami retronak kategorizálható dolgot.
Fülemben Charlie Puth csodálatos hangjával és One call away című számával, izgalommal szeltem a Park Wayt, mikor megpillantottam, amit kerestem. Oké, tudom, hogy azt mondtam, hogy nem tudom, mit keresek, de mikor megláttam a kék autót egyedül árválkodni a bevásárlóközpont parkolójában, hirtelen felcsillant a szemem.

Gyorsan elővettem a hátizsákomból a fényképezőmet és csináltam néhány képet az autóról különböző szögekben. Tökéletesek voltak a fények, tökéletesen passzolt az autó a koncepcióhoz és még a fókuszt is remekül sikerült beállítanom.
-Superman got nothing on me… - dúdolgattam magamnak a számomra már jól ismert sorokat, miközben tekertem még egy párat a fényképezőgépem fókuszán.
-I’m only one call away. – hallottam hátam mögül egy ismerős hangot, ami kibillentett gondolataimból és akaratlanul is összerezzentem, mire a fiú csak elnevette magát.

-Te mit keresel itt? – kérdeztem, miközben szívem még mindig erősen dobogott az ijedtségtől.

-Nézd. – mutatott a háta mögé. – Ez egy bevásárlóközpont. Szerinted mit keresek itt? Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt? Állsz a parkolóban és egy hatvanas pontiacot fotózol. Ez nem egy átlagos tizenkilencéves lányos program.

-Igen… hát… fotós szeretnék lenni, ha nagy leszek. Szóval most egy ilyen orientáltságú iskolába járok és azt a feladatot kaptuk, hogy tíz külön kategóriára csináljunk egy egy fotósorozatot. – kezdtem magyarázkodásba, mire meglepően kíváncsisággal hallgatott.

-És mi a kategóriád? Járművek? – kérdezte teljes komolysággal, mire felnevettem. - Azt hittem a művészeknek azért egy kicsit több kreativitásuk van.

-Nem, retro. – helyesbítettem. – Mi lehetne retrobb, mint ez a kocsi?

-A motorom. – nézett rám széles mosollyal, mire én nem tudtam eldönteni, hogy most csak fel akar e vágni, hogy motorja van, vagy tényleg úgy gondolta, hogy helyt állna. Valószínűleg látta a kételkedést a szemeimben, mert egyszerűen csak lerakta a kezében levő bevásárlószatyrot, kikapta a zsebéből az iPhoneját, megnyitott egy képet, majd elém tolta a készüléket.
Egy Kawasaki W800-as tárult a szemem elé, amin elámultam. Ismerem a motorokat, mert apa igazi motorbuzi és sok motorkiállításon voltam már vele, meg hasonlók. Elég jól ismertem a motorokat ahhoz, hogy tudjam, hogy a Kawasaki W800-as igazi ritkaságnak számít.
-Hűűű… - adtam hangot elképedésemnek, mire ő csak elnevette magát. – Bankot robbantottál, vagy mi a fene?
-Szerencsém volt. – mondta vállvetve. – A tulaj nem tudta milyen értékes is ez a kicsike és ráadásul a garázsában porosodott évekig. Mindketten jól jártunk azzal, hogy továbbadta méltányos áron.

-Persze… főleg te.

Miközben a motorról beszélgettünk, elindultunk arra az irányba, amerre ténylegesen mindketten mentünk volna, ugyanis rájöttünk, hogy nem muszáj a parkolóban beszélgetnünk, sétálhatunk is közben, pláne ha már ugyanarra megyünk.

-Boldognak látszol. – mondta hirtelen. – Sikerült kiheverned azt a bunkó gyereket?

-Hát, nem szerettem volna elhamarkodni a dolgokat. – kezdtem magyarázkodásba. – Szóval elmentem hozzá, megbeszéltük, hogy mit is láttam és hogy igazán semmi nem történt, megígérte, hogy egyszeri alkalom volt és adtunk magunknak még egy esélyt.

-Értem. – mondta James. Szótlan lett és komor. Nem tudom mi történhetett vele, eddig le se lehetett volna állítani annyit beszélt. De ez engem egyáltalán nem zavart, jó érzéssel töltött el a beszélgetésünk.

-Mi a baj? – álltam meg egy pillanatra.

-Nem értem, miért hiszed el neki, hogy nem jól láttad, amit láttál. Én is láttam. Szomorú voltál miatta, átvágott…A fürdőszobában sírtál.

-Belátta, hogy hibát követett el. – védtem meg.

-És, ha ez megint megtörténik, megint megbocsátasz neki? Belátja, hogy hibázott és ennyi?

Ez a beszélgetés kicsit olyan volt, mintha a lelkiismeretemmel vitáznék. Én is feltettem már magamnak ezeket a kérdéseket, így pontosan tudtam, mit válaszoljak rá.

-Nem, persze, hogy nem. De mindenkinek jár egy második esély.
-Ha te így látod jónak, akkor sok boldogságot kívánok nektek. – hagyta rám végül, mert lassan egy bírósági tárgyalás helyszínén éreztem magam, ahol én voltam az ügyvéd.

-Azt mondtad múltkor, hogy van egy bandád. – váltottam témát hirtelen.

-Igen. – mosolyodott el. – De már igazából mindenki a saját útját járja. Összejárunk, beszélgetünk és csapunk ferde estéket, de a gondtalan „bármitmegtehetünk” időszaknak már vége. Nem is igazán mondanám már bandának.

-Mi történt? – kíváncsiskodtam.
-Mindenki valami újra vágyott. – kezdte magyarázni. – Kendall, a magas szőke srác, az egyik barátjával zenél, ők újra élesztették a régi bandájukat és most a Heffron Drive foglalja le a szabadidejét. Carlos megnősült. Neki Alexa a mindene. Nagyon szép és okos csaj egyébként. Logan meg csak a saját kis életét egyengeti egyelőre.

-Neked meg. – kezdtem magyarázni. – Ott a lányod, meg a feleséged.
-Hogy a kim van hol? – nézett rám értetlenül.

-Hát az ovis kislány, meg akivel láttalak az állatkertben. – mondtam, mire nagy nevetésbe kezdett. – Most mi van? – kérdeztem végül.

-Nem a feleségem… Emma, a kislány az unokahúgom, a nő pedig, akivel láttál a testvérem. – válaszolt még mindig széles vigyorral.

-Ne haragudj. – nevettem el magam én is végül. – Komolyan azt hittem a lányod.

-Ennyire öregnek nézek ki? – kérdezte tettetett sértődéssel.

-Nem! – vágtam rá. – Csak azt hittem.

-Most ki kell, hogy engesztelj.

-Mire gondolsz? – néztem rá egy pillanatra.

-Hmm, - gondolkozott el. – Azt mondtad fotós suliba jársz. Így van?
Bólintottam.

-Nekem meg kéne egy új kép twitterre. – mosolyodott el. – Fényképezz le!

-Öhm, oké. – mondtam és körbe néztem, hogy mi lenne az ideális helyszín egy profilképhez.

Szerencsére az út másik oldalán megláttam az Intercontinental-t, ami egy nagy Los Angelesi hotel. Tökéletesnek tűnt, ahogy a bejárat előtti lámpatestre sütött a nap.
-Ott. – mutattam az út túloldalára. – Menjünk oda.

-És most mit csináljak? – nézett rám izgatottan.

-Állj oda a lámpa elé. – kezdtem el magyarázni neki, majd elkezdtem az objektíven a fókuszt tekergetni.

Készségesen odaállt, megfogta a dzsekije szélét és a másik kezében még mindig a bevásárlószatyrot tartotta, mire leengedtem a fényképezőt a szemem elől és elnevettem magam.
-Te mit csinálsz? – kérdeztem.

-Beálltam. – közölte a szerinte triviális választ.

-Rakd már le azt a bevásárlószatyrot. – nevettem.

-De ez tesz engem szexivé. Nézd meg, ha a fejem mellé rakom még a szememet is kiemeli.

-Na jó persze. Tényleg nagyon jól néz ki melletted, de hidd el jobban teszed, ha lerakod. A dzsekidet meg vedd le, dobd át a válladon, támaszkodj rá hanyagul az oszlopra és merengj el a távolba.

Nagy nehezen megcsinált mindent, amit mondtam neki, majd lőttem egy pár képet.

-Tökéletes. – nevettem. – Mikor haza érek, az lesz az első dolgom, hogy elküldjem neked ezeket.

-Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy jó lett. – kapta vissza a bőrdzsekijét.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd az utcánk előtt elköszöntünk egymástól és újra megígértette velem, hogy elküldöm neki a képeket még mielőtt lefekszek aludni.

Így hát belépve az ajtón ledobtam a cuccaim a szekrényre, majd elindultam a szobámba és importáltam a képeket, majd a legjobbakat elküldtem Jamesnek, aztán lehajtottam a laptopom tetejét.

Nem telt bele fél órába, Kyle keresett telefonon és kérte, hogy menjek át holnap hozzá. Távolságtartónak tűnt a hangja. Remélem azért minden rendben van vele. Kérdeztem, de nem mondott semmit, csak annyit, hogy menjek el hozzá. Hát rendben, akkor majd holnap kiderül, mit szeretne…

Lefekvés előtt még felnéztem twitterre és boldogan láttam, hogy James lecserélte a profilképét.

@jamesmaslow: Egy nagyon tehetséges lány lőtt egy képet rólam! Ezúton is köszönöm neki, fantasztikus lett. @1stWilliams