8. rész - Az ismeretlen ismerős

Szép napot mindenkinek! :D

Remélem mindenkinek jól telt a hét és a suli is jól telik, aki szalagavatózik, az jól halad a tánccal, meg hasonlók. :D Lehet, hogy még nem úgy tűnik, de már nem soká itt a félév, és minden nappal közelebb van a nyári szünet, szóval kitartást! Addig is.. Olvasásra fel! :D 

-Jaj, te ne haragudj. Be sem mutatkoztam.  – nyújtotta a kezét felém. – Kendall vagyok. Kendall Schmidt.
-Szia, én pedig Al… - kezdtem volna, de megszakított.
-Igen, felismertelek. – közölte, mire értetlenül néztem rá. – James a barátom, tegnap mutatta, milyen menő képet lőttél róla. Én pedig kíváncsi voltam rád, mert tényleg nagyon királyul nézett ki. Aztán megtaláltam a honlapod a munkáiddal, onnan pedig egyenes út vezetett a twitteredhez.
Nem tudtam, hogy ennyire elnyerte a tetszését a portfólióm, de tényleg szívmelengető érzés volt ezt egy olyan embertől hallani, aki nem is ismert. De ekkor beugrott, hogy honnan volt annyira ismerős. Az album borító. Vele énekelt James, ő az a srác a Heffron Driveból, ő a másik, aki nem hagyta abba a zenélést.
-Örülök, hogy tetszett. – mosolyogtam rá azt hiszem kedvesen.
-Mi elől menekülsz? – kérdezte komolyan nézve rám.
-Csak siettem haza. – füllentettem. Nem akartam beavatni a történtekbe. Nem is ismerem, miért kéne neki elmondanom? Majd én is érdeklődtem felőle. – És te merre tartasz?
-Most jövök a stúdióból, felvételen voltam. De biztos, hogy minden rendben? Nem úgy nézel ki. – faggatózott tovább.
-Igen, persze. – válaszoltam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd gyorsan kikaptam a zsebemből a telefont, mert elkezdett monoton hangon csilingelni.
-Szia, apa. – szóltam bele.
-Szia, minden rendben van? Merre vagy? – kérdezte, hangjában talán egy leheletnyi aggódást véltem felfedezni.
-Ne aggódj, minden rendben. Még maradok egy kicsit itt, aztán megyek is haza. – mondtam neki. Tudtam, hogy nem akarok egyenesen haza menni. Át akartam gondolni a dolgokat. Tudtam, hogy még egy kicsit maradnom kell és kiszellőztetni a fejem. Ő úgy tudja, Kylenál vagyok, de nem mondhatom el, hogy nem, mert akkor el kell magyaráznom neki a dolgokat, de inkább nem idegesíteném fel Kylet.
-Jó, de ne maradj nagyon sokáig, későre jár. – kötötte a lelkemre.
-Rendben apa. Szia. – köszöntem el tőle.
-Szia, vigyázz magadra. – mondta, majd megszakította a vonalat.
Mikor felnéztem a telefonomból, a szőke srác még mindig ott állt. Vagy sok szabadideje van, vagy csak tényleg érdekli, hogy mi történhetett.
-Azt mondtad sietsz haza. – mondta végül.
-Igen, de még van egy kis dolgom előtte. – mondtam neki.
-Figyelj, tudom, hogy nem ismersz, de ha valamit el szeretnél mondani valakinek, nekem nyugodtan elmondhatod. Ne tartsd magadban, mert akkor belülről őröl fel. – nézett rám úgy, hogy egy pillanatig úgy hittem, ismerem őt.
-Nem, tényleg nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Csak van egy kis elintéznivalóm.
Akármennyire is szimpatizáltam vele, az első pillanattól, nem mondhatok el neki semmit. Egyrészt tényleg nem ismerem, másrészt pedig Kyle biztos, hogy kicsinálna.
-Ennek örülök, de akkor nekem most mennem kell, ne haragudj. Ha legközelebb látlak, majd többet beszélünk. – köszönt el. Nem úgy tűnt, mint aki elhitte, amit mondok, de éreztem, hogy nem akart tovább faggatni. Ezt értékeltem, pedig biztosan érdekelte, mi történt a számmal.
-Rendben, akkor majd legközelebb. – köszöntem el végül én is, majd ellentétes irányba fordulva folytattuk tovább utunkat.
Hemmington Park – 20m
Közel vagyok már.  Nem soká elérem a már jól ismert parkot, tele a gyönyörű fákkal és a barna padokkal. Nem futottam már, tudtam, hogy az utca végén mi vár rám. Semmi nem állhatott az utamba, valamennyire megnyugodtam, bár arcom még mindig lüktetett néha. Nem értettem egyet Kyle módszereivel. De ki vagyok én, hogy ezt megszabjam neki…?! Nem tehettem ellene semmit, ám ez megrémisztett. Nem tudtam, mire lehet még képes. Gondolataimmal övezve, lábam csak a szabadidőpark nagy kapus bejárata felé tartott. Sötétedett, a nap már nem ragyogott olyan szépen az égbolton. Beléptem a park bejáratán, középen a tóról visszaverődött a felhők közt megbúvó hold halvány fénye, ami az utcalámpákkal együtt világította be az éjszaka arra botorkáló magányos farkasok, vagy éppen romantikázni kívánó szerelmes párok útját. Közelebb léptem a tóhoz, arcom tükröződött benne, tisztán láthattam a sebet, ami szűnni nem akaró fájdalmat hagyott maga után, nem csak az arcomon, de a szívemben is. Leültem egy padra és magam elé meredve csodáltam az igazából mindennapi látványt. Most valami mégis más volt.
Nem tudom, hol ronthattam el. Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom. Lehet, hogy ez nem volt véletlen, az is lehet, hogy a sors így akar nekem megtanítani egy leckét. Mikor apa azt mondta, hogy az élet majd néha pofonokat osztogat, nem épp erre gondoltam. Ennyire nem ismerném Kylet, mindannak ellenére, hogy 12 évet együtt töltöttem vele? Felborult egy világ bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy találkoznom kell még vele és ez ellen nem tehetek semmit. Szörnyű volt tudni, hogy bármit megtehet, ennyire büntetlenül, amit csak akar. Talán nem is én vagyok az első, lehet, hogy mással is eljátszotta ezt már.
Én csak ültem csendben, néztem a tavat, a kivilágított ösvényt és gondolataim mély vizében fuldokoltam. Éreztem, hogy egy csomó van a torkomban, szívem ritmusa végre visszaállt a normális helyére.
Úgy döntöttem ideje, hogy haza menjek. Biztosan aggódnak már értem, megígértem apának, hogy nem maradok ki sokáig. Tényleg időszerű volt már, hogy elinduljak.
Szerencsére csak néhány utca választott el az otthonomtól.
Előhalásztam kabátom zsebéből a fülhallgatómat, majd gondosan kibogoztam és fülembe nyomtam mindkét végét. Meghan Trainor hangja teljesen megnyugtatott és a szám amit hallgattam végig kísérte utamat. Lépésim harmonizáltak a szám ritmusával.
-Szia apa! – léptem be a konyhába.
-Szia, jézusom, mi történt veled? – kérdezte, célozva a sebre, ami a szám szélénél éktelenkedett. Mivel végiggondoltam ezt a helyzetet már a parkban, tudtam, hogy pontosan mit fogok válaszolni.
-Csak béna voltam és megbotlottam a lépcsőn, sikerült lefejelnem a korlát szélét. De semmi komoly, ne aggódj. – mondtam legyintve egyet.
-Te jó ég! Vigyázz magadra. – lépett egy lépéssel közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen. – Nem tudtam, hogy egy korlát ekkorát tud ütni.
-Ugyan, tényleg nincsen semmi komoly, csak ügyetlen voltam. – mosolyogtam rá.
-Legközelebb figyelj oda jobban. – adta ki a parancsot. – Menj be a nappaliba, ha szeretnél, mindenki ott van.
Öcsém a kanapén fetrengett, húgom pedig Lucassal együtt a földön, Luke játszani akart az iPhoneján, ő pedig beállított neki valamit, de mivel Lucas nem engedte, hogy elvigye a telefont, kénytelen volt fölé tornyosulni. Kihagyhatatlan lehetőség volt, hogy posztoljak egy új képet twitterre. 

 @1StWilliams: Imádom őket J

Nem tudom mikor aludhattam el és, hogy hogy kerültem a szobámba, de ott ébredtem, azzal a tudattal, hogy estére Kylenak ígérkeztem el…

7. rész - Mi történik?

Szerbusztok! :D

Ez a rész kicsit hosszabb lett, mint a többi, de remélem senki nem bánja.Ha bármi kérdésetek van, tudjátok hol találtok, mivel nem akarom lelőni, hogy mi lesz még itt, a rész után folytatom a beköszönést, addig is kössétek le magatokat pár percre. :) Remélem tetszeni fog!

Mikor felkeltem izgatottan vártam, hogy találkozhassak végre Kyle-al, mert tegnap szinte egész nap nem is tudtam vele beszélni, vagy ő nem ért pont rá, vagy én. Elhatároztam, hogy amint elvégzem az itthoni teendőimet, elindulok hozzá, ahogy kérte.
A lehető leggyorsabban öltöztem fel és főztem meg a reggeli kávét.
-Kérsz kávét? – kérdeztem öcsémet, aki épp a kanapén fetrengett, a távirányítót nyomkodta és szenvedett, hogy korán van még. Csak úgy mellékesen ő bármikor kel fel, neki mindig korán lesz.
-Persze, hogy kérek. Bármit, ami segít elviselni a hajnalt. – mondta nagy nyújtózkodásai közben.
Hajnali kilenc… hát jó, kinek mi. Fogtam két bögrét, töltöttem kávét, majd az egyiket leraktam a dohányzóasztalra Scott elé, mire kaptam egy pacsit tőle. Hát persze, mit vártam. „Korán reggel” ő még nincs beszélgetős kedvében. Mikor visszamentem a konyhába, megláttam egy cetlit az asztalon, amit addig nem vettem észre, biztos voltam benne, hogy apa tette oda, mert már elment dolgozni. Amint elolvastam a lapot, feltevésem helyesnek bizonyult.
Öcsit elvittem oviba, délután megyek is érte,
kaja is van a hűtőben, csak meg kell melegítenetek, ha éhesek vagytok.
Puszi: Apa

Remek, akkor nincs is olyan sok dolgom, mint gondoltam. De azért még beraktam egy mosást a mosógépbe és rendbe raktam a szobám, hogy valamelyest jobban nézzen ki, közöltem Scottal, hogy kaja a hűtőben, aztán felkaptam a kulcsom a szekrény széléről és már indultam is.
Zsebemből előhalásztam a telefonom, amiből a fülhallgatóm lógott ki. Elindítottam az automatikus lejátszási listám, minek köszönhetően épp egy klasszikust kezdtem el hallgatni. Így hát a járdán lépkedve Ellie Gouldinggal, gondolkoztam azon, hogy vajon miért hívott fel tegnap Kyle. Lehet, hogy hiányoztam neki és azért rakta le olyan hamar, mert még dolga volt. Igen, ez tűnt a legelfogadhatóbb válasznak. De hát már csak egy utca választott el, hogy megtudjam, mi is volt a valódi oka.
Megálltam a piros ajtó előtt, majd már rutinosan nyomtam meg a csengőt.
-Szia, gyere be. – nyitott ajtót a fent említett személy.
-Szia. – üdvözöltem, majd egy puszit nyomtam az arcára, és elindultam a nappali felé.
Levágtam magam a fehér bőrkanapéra, és a mögöttem levő kék párnát az ölembe vettem.
-Miért raktad le tegnap olyan korán a telefont? Dolgod volt még? – csaptam bele rögtön a közepébe. Úgy gondoltam jobb minél hamarabb megbeszélni a dolgokat, minthogy jópofizni előtte egy sort.
-Ki az a srác? – kérdezte idegesen.
-Milyen srác? – kérdeztem vissza, mert őszintén nem értettem a dolgot, aztán rájöttem. – Ja, James? Ő csak egy kedves ismerős. De te erről honnan tudsz?
-Nem az a kérdés, hogy honnan tudok, hanem, hogy miért nem tőled tudom. – mondta. – Egyébként twitteren láttam, hogy fotózgatod.
-Ja az csak egy hirtelen jött ötlet volt. – magyaráztam.
-És mit csinálsz még hirtelen jött ötletből? Hmm? – szegezte rám tekintetét. Szemei egyre sötétebbek lettek, tekintete elborult. Úristen, most azt hiszi megcsaltam?!
-Kyle! – csattantam fel. – Most szórakozol velem?
-Nem én szórakozok veled, hanem te. – fröcsögött. – Kegyesen megbocsátasz az egyszeri alkalom miatt, ami ráadásul egy félreértés volt, aztán mit látok másnap? Na tudod mit látok? Hogy ugyanezt csinálod! – állt fel végül a kanapéról, és alakja előttem tornyosult. Állkapcsát és öklét összeszorította, jelezve, hogy odabent óriási vihar kelt, ami bármelyik pillanatban elszabadulhat. Szemeiben láttam azt az elhatalmasodottságot és zavartságot, amit még talán senkiében.
-Én nem csináltam semmit, fogd már fel. – én is felálltam, hogy egyenlő félként tekintsünk egymásra. – Te komolyan ennyire hülye vagy? Vagy ennyire nem bízol meg bennem?
-Láttam amit láttam, a francba. Csak valld be, mi történt. Valld be, hogy nem csak úgy hobbiból fotózgatod a srácot. – hitetlenkedett.
-Mit tegyek, hogy elhidd, nincs köztünk semmi? Szerinted, ha lenne idejöttem volna? Szerinted akkor érdekelnél? – beszélgetésünk inkább kiabálásnak hatott a csendes ház falai között.
-Picsába! – a falnak feszülve álltam, mikor Kyle ökle a fejem mellett a falba csapódott.
-Kyle? – kérdeztem remegő hangon. Megijedtem. Nem láttam őt még ilyennek.
-Ne próbálj meg átverni. – kiabált egyenesen az arcomba.
Nem hiszem el, hogy egy hülye fénykép miatt idáig jutottunk. Nem hiszem el, hogy tényleg ilyen éretlenek volnánk, hogy ennyi miatt így elkezdjünk vitatkozni. Meg lehetne ezt beszélni. De ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy ő nem erre készül. A normális módszerek már nem kattognak az agyában. Tekintete még elborultabbá vált. Szemei már szinte feketék, és úgy ragyognak, mint valami drága ékszer. Nem értem miért ez a nagy felhajtás…
-Nem verlek át, fogd már fel! – kiabáltam én is vissza. Kihozott a sodromból, nem értettem, miért nem képes ezt felfogni. Talán magából indult ki, de én soha nem csaltam meg.
-Ne hazudj nekem! – szája gúnyos mosolyra húzódott. – Te is épp olyan kis csitri vagy, mint az összes többi. Csak azért kell valaki, hogy megvezesd és átverd a picsába.
Még mindig a falnak szorulva álltam, két keze közé voltam bezárva. Mindkét keze a fejem egy-egy oldala mellett támaszkodott a falon. Menekülni esélyem sem volt. Láttam, hogy bekattant. Láttam rajta, hogy nem képes felfogni, hogy tényleg semmi nem történt. Ideges, elfogadom, de nem értettem, miért beszél így velem.
-Kyle baszdmeg! – kibillentett a látszólagos nyugodtságomból is. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, sejtettem, hogy rossz ötlet volt. Szemei is ezt sugallták. Csak olaj volt a tűzre. Újra gúnyos mosolyával találtam szemben magam. Elvette a kezét a falról, majd egy kicsit oldalra mozdult, végigsimította állkapcsát, közben egyfolytában csak hitetlenül nevetett. Rezzenéstelenül álltam a fal mellett, mintha kezei még mindig fogságban tartanának.
Majd egy hirtelen gondolattól visszafordult. Éreztem, hogy nagy tenyere az arcomnak csapódott. Fogaim összeütköztek és éles fájdalmat éreztem, mire csak becsuktam a szemem magatehetetlenül. Éreztem számban a vasas ízt. Ezután minden csak sötét, ködös történés volt. Fájdalmam teljesen beárnyékolta a gondolataimat. Tudatosult bennem, hogy ő nem az az ember, akinek megismertem.
-Most hol van, hogy megvédjen? Hmm? Hol van a kibaszott lovagod?– üvöltözött önkívületi állapotban.  Csak arra tudtam gondolni, hogy el akarok menni. Nem tudom hova, csak innen el. Féltem tőle. Megütött. Nem tudtam mire lehet még képes.
-Nem veszed észre, hogy ez nem megoldás? – kérdeztem halkan, miközben könnyeim tisztára mosták arcomat. Számban még mindig éreztem a vér ízét, bár már egy kicsit enyhülni látszott.
Kyle felém fordult, szája enyhén elnyílt, tudatva, hogy épp készül valamit mondani. Majd egy pillanat múlva megint elfordult és idegesen a hajába túrt.
-Azt gondoltad, majd nyugodtan végig nézem, hogy te másokkal hetyegsz? – szemeit összehúzta és vádlón nézett rám.  Állkapcsát összeszorította, majd leült a kanapéra. Teljesen elborult az agya, olyan dolgon húzta fel magát, ami igazából meg se történt. Ennyire félreismertem volna? Vagy mindig is ilyen volt, csak én voltam vak, és nem vettem észre?
-Soha többet nem akarlak látni. – vágtam a fejéhez, mire elnevette magát. Én komolyan örülök, hogy ilyen jó kedve van, de nekem ez a szituáció annyira nem nyerte el a tetszésem.
-Édesem… - kezdte. Már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy így hív. – Akarsz te látni engem. Erről senkinek nem fogsz beszélni, és ugyanúgy megy minden, mint azelőtt.
-Ezt hogy gondoltad? – néztem rá idegesen.
-Úgy, hogy ha valakinek eljár az az aranyos kis szád, - jött egyre közelebb hozzám, és két ujját a számra tapasztotta, majd gyengéden végighúzta rajta. – akkor kénytelen leszek megkeresni azt a „modelledet”, aki elvett tőlem. De akkor már nem leszek ilyen kíméletes. Csak le ne essen véletlen a lépcsőn, mert az ugye szomorú lenne. Nem gondolod?
-Nem teheted ezt. – suttogtam magam elé.
-Dehogynem tehetem. Semmit nem tudsz rám bizonyítani, és ha eljár a szád, akkor meg is teszem. Most pedig, hogy lásd mennyire is szeretlek… – mondta, miközben távolodó hangját hallgattam, ami a fürdőszobában kutatott valami után, majd egy vizes zsebkendővel megállt előttem és a szám szélét kezdte el törölgetni vele, ahol felszakadt a bőr. Gusztustalan volt. Undorodtam a gondolattól, hogy hozzám érjen, de nem mertem ellenkezni. – Most pedig menj és újságold el, milyen csodálatos napot töltöttünk mi együtt. Had tudja meg mindenki, hogy mi vagyunk a legboldogabbak az egész világon és, hogy milyen szerencsénk is van egymással.
Amint egy leheletnyit elmozdult, az ajtó felé indultam. Jobb-bal jobb-bal… csak erre gondoltam. Megfogtam a fém kilincset és sietősen lenyomtam.
-Szia drágám. – kiabált utánam.
Amint kiléptem az utcára, elkezdtem rohanni. Úgy döntöttem, hogy elfutok a parkig, ott leülök, majd ha megnyugodtam haza megyek. Csak futottam végig az utcán, a gyalogosok csúnyán néztek rám, mert épp az ellenkező járdasávban haladtam. Nem érdekelt. Semmi nem számított, csak az, hogy egyedül vagyok. Mások félnek egyedül lenni. Én pedig félek Kyle-al lenni. Már csak egy sarok választott el úti célomtól. Gyorsan szedtem a lábaim és befordultam. Szerencsésen neki mentem egy fiúnak, amitől kissé hátra hőköltünk mind a ketten.
-Bocsánat, bocsánat. – mondtam, majd folytattam volna utam, de elkapta a kezem. Mit akar? Nem is ismerem. Nem tudom ki ez, soha nem láttam még. Ha még egy utcai támadás áldozata is leszek, kikészülök idegileg.
-Jól vagy? – nézett rám meglepően aggódó szemekkel.
-I.. igen, persze. – dadogtam. Nem tudtam mire vélni túlzott aggódását.
-Mi történt? – ért hozzá a szám széléhez gyengéden. – Tudok segíteni?
Értékeltem, hogy vannak még ilyen emberek, de nem tudtam mire vélni. Agyamban ismerőseim képei pörögtek, arcának vonásai ismerősen hatottak, de nem hiszem, hogy láttam volna ezelőtt.
-Ne haragudj, de ismerlek téged? – kérdeztem meg végül. Bármennyire is törtem a fejem, járt az agyam, mintha egy motor hajtaná, nem tudtam rájönni, kire hasonlíthat. Mert abban biztos voltam, hogy nem találkoztam még vele.

A bántalmazás egyáltalán nem normális dolog! Ne tegyétek... tényleg ne. Ha veletek, vagy ismerősötökkel hasonló dolog történne, ide forduljatok: http://www.reginakozpont.hu/haz/node/322
Köszönöm a figyelmet! :)

6. rész - Fotózz le!

Sziasztook!

Nem írnék semmit. Mert igazából nincs nagyon mit mondanom. :D Élvezzétek, olvassátok, kommenteljetek, iratkozzatok fel, írjatok nekem, ha bármi kérdés lenne. :) <3
Ui.: Igazából ez a kocsi benne van a történetben, igazából semmilyen érzelmi kötődésem nincs hozzá, csak szerintem elég királyul néz ki. :D

-Jó reggelt. – néztem rá apára félve, ugyanis tegnap este elmeséltem neki, hogy Kylelal minden rendben és úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt magunknak. Nem díjazta az ötletet, de mégis elfogadta. Én nem akarok úgy élni, hogy majd visszagondolva azon őrlődjek, hogy mi lett volna ha.

-Neked is. - mondta hidegen és olvasta tovább az újságot az asztalnál.

-Haragszol? – ültem le vele szembe az asztalhoz.

-Nem haragszom, csak nem értelek. – rakta maga elé idegesen a papírt. – Miért vagy oda ennyire érte még azután is, ami történt? Bármit csinál, te el fogod neki nézni? Szerintem tőled még egy bankot is kirabolhatna, az se érdekelne.
-Mi a duma? – bukdácsolt ki Scott a szobájából fáradtan, a szemeit törölgetve.

-Bocs, nem akartunk felébreszteni. – mondtam neki, mondjuk én ezzel arra céloztam, hogy akár vissza is mehetne a szobájába lefeküdni, nem értette a célzást, csak morgott egyet, szóval inkább megfogtam a kávémat és besétáltam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és leültem az íróasztalomhoz. Felnyitottam a laptopomat, majd a főiskolai jegyzeteimet nyitottam meg. Elhatároztam, hogy bővítem a portfóliómat és egyidejűleg elkezdem csinálni a beadandómat, amire egy hónap határidőt kaptunk. A word dokumentumot megnyitva elém tárult az a tíz kategória, amit a szemináriumvezető kiírt.

Egy fotós iskolába járok. Mióta az eszemet tudom nagyon szeretek fotózni, tájat, portrékat és minden hasonlót. Régen mikor anya élt és kirándulni jártunk családostól, mindig vittem magammal a kis kezdetleges fényképezőmet és fényképezgettem mindent, amit érdekesnek találtam. Csináltam már portréfotózást és fotóztam már nagyobb eseményeken is, mint például esküvő, születésnap, rendesen szűrőkkel, előtétlencsékkel és napellenzőkkel.
Átfutva a dokumentumon szemem megakadt a retro kategórián. Nem tudtam még, hogy mihez kezdek vele, de reménykedve kaptam fel a fényképezőgépem, készültem el és indultam el a városközpont felé, hátha látok valami retronak kategorizálható dolgot.
Fülemben Charlie Puth csodálatos hangjával és One call away című számával, izgalommal szeltem a Park Wayt, mikor megpillantottam, amit kerestem. Oké, tudom, hogy azt mondtam, hogy nem tudom, mit keresek, de mikor megláttam a kék autót egyedül árválkodni a bevásárlóközpont parkolójában, hirtelen felcsillant a szemem.

Gyorsan elővettem a hátizsákomból a fényképezőmet és csináltam néhány képet az autóról különböző szögekben. Tökéletesek voltak a fények, tökéletesen passzolt az autó a koncepcióhoz és még a fókuszt is remekül sikerült beállítanom.
-Superman got nothing on me… - dúdolgattam magamnak a számomra már jól ismert sorokat, miközben tekertem még egy párat a fényképezőgépem fókuszán.
-I’m only one call away. – hallottam hátam mögül egy ismerős hangot, ami kibillentett gondolataimból és akaratlanul is összerezzentem, mire a fiú csak elnevette magát.

-Te mit keresel itt? – kérdeztem, miközben szívem még mindig erősen dobogott az ijedtségtől.

-Nézd. – mutatott a háta mögé. – Ez egy bevásárlóközpont. Szerinted mit keresek itt? Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt? Állsz a parkolóban és egy hatvanas pontiacot fotózol. Ez nem egy átlagos tizenkilencéves lányos program.

-Igen… hát… fotós szeretnék lenni, ha nagy leszek. Szóval most egy ilyen orientáltságú iskolába járok és azt a feladatot kaptuk, hogy tíz külön kategóriára csináljunk egy egy fotósorozatot. – kezdtem magyarázkodásba, mire meglepően kíváncsisággal hallgatott.

-És mi a kategóriád? Járművek? – kérdezte teljes komolysággal, mire felnevettem. - Azt hittem a művészeknek azért egy kicsit több kreativitásuk van.

-Nem, retro. – helyesbítettem. – Mi lehetne retrobb, mint ez a kocsi?

-A motorom. – nézett rám széles mosollyal, mire én nem tudtam eldönteni, hogy most csak fel akar e vágni, hogy motorja van, vagy tényleg úgy gondolta, hogy helyt állna. Valószínűleg látta a kételkedést a szemeimben, mert egyszerűen csak lerakta a kezében levő bevásárlószatyrot, kikapta a zsebéből az iPhoneját, megnyitott egy képet, majd elém tolta a készüléket.
Egy Kawasaki W800-as tárult a szemem elé, amin elámultam. Ismerem a motorokat, mert apa igazi motorbuzi és sok motorkiállításon voltam már vele, meg hasonlók. Elég jól ismertem a motorokat ahhoz, hogy tudjam, hogy a Kawasaki W800-as igazi ritkaságnak számít.
-Hűűű… - adtam hangot elképedésemnek, mire ő csak elnevette magát. – Bankot robbantottál, vagy mi a fene?
-Szerencsém volt. – mondta vállvetve. – A tulaj nem tudta milyen értékes is ez a kicsike és ráadásul a garázsában porosodott évekig. Mindketten jól jártunk azzal, hogy továbbadta méltányos áron.

-Persze… főleg te.

Miközben a motorról beszélgettünk, elindultunk arra az irányba, amerre ténylegesen mindketten mentünk volna, ugyanis rájöttünk, hogy nem muszáj a parkolóban beszélgetnünk, sétálhatunk is közben, pláne ha már ugyanarra megyünk.

-Boldognak látszol. – mondta hirtelen. – Sikerült kiheverned azt a bunkó gyereket?

-Hát, nem szerettem volna elhamarkodni a dolgokat. – kezdtem magyarázkodásba. – Szóval elmentem hozzá, megbeszéltük, hogy mit is láttam és hogy igazán semmi nem történt, megígérte, hogy egyszeri alkalom volt és adtunk magunknak még egy esélyt.

-Értem. – mondta James. Szótlan lett és komor. Nem tudom mi történhetett vele, eddig le se lehetett volna állítani annyit beszélt. De ez engem egyáltalán nem zavart, jó érzéssel töltött el a beszélgetésünk.

-Mi a baj? – álltam meg egy pillanatra.

-Nem értem, miért hiszed el neki, hogy nem jól láttad, amit láttál. Én is láttam. Szomorú voltál miatta, átvágott…A fürdőszobában sírtál.

-Belátta, hogy hibát követett el. – védtem meg.

-És, ha ez megint megtörténik, megint megbocsátasz neki? Belátja, hogy hibázott és ennyi?

Ez a beszélgetés kicsit olyan volt, mintha a lelkiismeretemmel vitáznék. Én is feltettem már magamnak ezeket a kérdéseket, így pontosan tudtam, mit válaszoljak rá.

-Nem, persze, hogy nem. De mindenkinek jár egy második esély.
-Ha te így látod jónak, akkor sok boldogságot kívánok nektek. – hagyta rám végül, mert lassan egy bírósági tárgyalás helyszínén éreztem magam, ahol én voltam az ügyvéd.

-Azt mondtad múltkor, hogy van egy bandád. – váltottam témát hirtelen.

-Igen. – mosolyodott el. – De már igazából mindenki a saját útját járja. Összejárunk, beszélgetünk és csapunk ferde estéket, de a gondtalan „bármitmegtehetünk” időszaknak már vége. Nem is igazán mondanám már bandának.

-Mi történt? – kíváncsiskodtam.
-Mindenki valami újra vágyott. – kezdte magyarázni. – Kendall, a magas szőke srác, az egyik barátjával zenél, ők újra élesztették a régi bandájukat és most a Heffron Drive foglalja le a szabadidejét. Carlos megnősült. Neki Alexa a mindene. Nagyon szép és okos csaj egyébként. Logan meg csak a saját kis életét egyengeti egyelőre.

-Neked meg. – kezdtem magyarázni. – Ott a lányod, meg a feleséged.
-Hogy a kim van hol? – nézett rám értetlenül.

-Hát az ovis kislány, meg akivel láttalak az állatkertben. – mondtam, mire nagy nevetésbe kezdett. – Most mi van? – kérdeztem végül.

-Nem a feleségem… Emma, a kislány az unokahúgom, a nő pedig, akivel láttál a testvérem. – válaszolt még mindig széles vigyorral.

-Ne haragudj. – nevettem el magam én is végül. – Komolyan azt hittem a lányod.

-Ennyire öregnek nézek ki? – kérdezte tettetett sértődéssel.

-Nem! – vágtam rá. – Csak azt hittem.

-Most ki kell, hogy engesztelj.

-Mire gondolsz? – néztem rá egy pillanatra.

-Hmm, - gondolkozott el. – Azt mondtad fotós suliba jársz. Így van?
Bólintottam.

-Nekem meg kéne egy új kép twitterre. – mosolyodott el. – Fényképezz le!

-Öhm, oké. – mondtam és körbe néztem, hogy mi lenne az ideális helyszín egy profilképhez.

Szerencsére az út másik oldalán megláttam az Intercontinental-t, ami egy nagy Los Angelesi hotel. Tökéletesnek tűnt, ahogy a bejárat előtti lámpatestre sütött a nap.
-Ott. – mutattam az út túloldalára. – Menjünk oda.

-És most mit csináljak? – nézett rám izgatottan.

-Állj oda a lámpa elé. – kezdtem el magyarázni neki, majd elkezdtem az objektíven a fókuszt tekergetni.

Készségesen odaállt, megfogta a dzsekije szélét és a másik kezében még mindig a bevásárlószatyrot tartotta, mire leengedtem a fényképezőt a szemem elől és elnevettem magam.
-Te mit csinálsz? – kérdeztem.

-Beálltam. – közölte a szerinte triviális választ.

-Rakd már le azt a bevásárlószatyrot. – nevettem.

-De ez tesz engem szexivé. Nézd meg, ha a fejem mellé rakom még a szememet is kiemeli.

-Na jó persze. Tényleg nagyon jól néz ki melletted, de hidd el jobban teszed, ha lerakod. A dzsekidet meg vedd le, dobd át a válladon, támaszkodj rá hanyagul az oszlopra és merengj el a távolba.

Nagy nehezen megcsinált mindent, amit mondtam neki, majd lőttem egy pár képet.

-Tökéletes. – nevettem. – Mikor haza érek, az lesz az első dolgom, hogy elküldjem neked ezeket.

-Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy jó lett. – kapta vissza a bőrdzsekijét.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd az utcánk előtt elköszöntünk egymástól és újra megígértette velem, hogy elküldöm neki a képeket még mielőtt lefekszek aludni.

Így hát belépve az ajtón ledobtam a cuccaim a szekrényre, majd elindultam a szobámba és importáltam a képeket, majd a legjobbakat elküldtem Jamesnek, aztán lehajtottam a laptopom tetejét.

Nem telt bele fél órába, Kyle keresett telefonon és kérte, hogy menjek át holnap hozzá. Távolságtartónak tűnt a hangja. Remélem azért minden rendben van vele. Kérdeztem, de nem mondott semmit, csak annyit, hogy menjek el hozzá. Hát rendben, akkor majd holnap kiderül, mit szeretne…

Lefekvés előtt még felnéztem twitterre és boldogan láttam, hogy James lecserélte a profilképét.

@jamesmaslow: Egy nagyon tehetséges lány lőtt egy képet rólam! Ezúton is köszönöm neki, fantasztikus lett. @1stWilliams

5. rész - Mit gondolsz..?

Sziasztoook! :) 

Először is boldog halloweent mindenkinek, remélem jól telik majd! Ha van kedvetek írjátok meg nekem, hogy minek öltöztök be, ha beöltöztök idén. :D Másodszor pedig köszönöm a feliratkozóknak, a támogatóknak és mindenkinek aki olvassa a blogot. :) Mint látjátok meghoztam az új részt, frissen ropogósan. De nem rabolom tovább a figyelmeteket, olvassatok csak. 

Nem nagyon tudtam aludni, egyfolytában Kyle járt a fejemben és az, amit tett. Nem tehettem róla, nem tudtam másra gondolni. Fájt. Senkinek nem kívánom az érzést. Azt hittem ő lesz az, azt hittem mellette boldogan élhetek és ő lesz a nagy Ő. Én vagyok a hülye, mert hittem neki. A legrosszabb viszont az egészben az volt, hogy annak ellenére, amit tett én még mindig ugyanúgy szeretem, mint néhány nappal ezelőtt. Ezek a hónapok nem múltak el nyomtalanul, nem tudom kiírtani az érzéseket magamból.

A Snoopy-s papucsomban és a köntösömben kicsoszogtam a konyhába, a pultra raktam a bögrémet és töltöttem magamnak egy kis kávét, majd kivettem a hűtőből a tejet és teli öntöttem.

-Jó reggelt. – nyomott egy puszit arcomra apa, amint meglátta, hogy a világ fájdalmával küszködve állok a konyha közepén, mert még leülni sincs kedvem és szürcsölgetem a tejeskávémat, reggeli köszönésképp, csak dünnyögtem valamit, amire rá lehetett fogni, hogy köze volt a jó reggelthez.

-Hogy vagy? – kérdezte érdeklődve.

-Pocsékul. – adtam választ, mire csak egy nagy sóhajtást kaptam viszonzásul.

Addig ott ült velem, míg meg nem ittam a kávém, majd felálltam és elindultam a fürdőszoba irányába, hogy megmossam az arcom és egy kis életet leheljek magamba, ugyanis tudtam, hogy ettől még el kell vinnem Lucast óvodába – bár úgy volt, hogy apa viszi, mégis ragaszkodtam hozzá, mert úgy gondoltam legalább lesz valami, ami eltereli a gondolataimat.

-Gyere te béka. – engedtem oda a tükörhöz öcsémet, hogy kihúzza a sámlit a fal mellől és fogat mosson, mihelyt végeztem a szolid sminkem felrakásával, remélve, hogy nem folyik le estére az arcomon…

A szobám felé kezdtem el sétálni, ahol megfogtam az első ruhadarabokat, amik a kezembe kerültek és magamra kaptam. Ez egy fekete farmer volt és egy rövid ujjú kék póló.

-Apa! Majd jövök nem soká, elviszem a kocsit. – mondtam, már öcsémet kézen fogva és kifelé vezetve az utcára.
-Rendben, de ha bármi baj lenne, hívj nyugodtan. – adta ki az utasítást.
-Apa, annyira nem vagyok magam alatt. – néztem rá értetlenül.
-Úgy értem… - kezdte volna magyarázni, mire csak legyintettem egyet. – Vigyázzatok magatokra.

Öcsémet beültettem az autóba, a hátizsákját pedig csak hanyagul magam mellé dobtam az anyósülésre.
-Na breki, készen állsz a mai napra? – kérdeztem mosolyt intézve öcsém felé. Nem akartam, hogy tudja, hogy nem vagyok túl jó lelkiállapotban. Nem akartam, hogy érezzen bármit is abból, ami most velem történik. Azt akartam, hogy ugyanúgy nézzen rám, mint azelőtt és nem akartam elgyengülni előtte. Ugyanis lássuk be, számára valószínűleg egy fajta női etalon szerepet töltök be. Kérdésemre csak egy hatalmas mosolyt és mély bólogatást kaptam. Szerencsések voltunk, hogy Lucas szeretett óvodába járni és jól kijött a csoporttársaival is. Remélem ugyanilyen könnyű lesz neki a beilleszkedés majd a jövőben is, ha iskolába megy, sőt akkor is, ha majd eljön az az idő, hogy munkát kelljen vállalnia. De ugyan… mikor lesz az még.
Leadtam Lucast az oviban, majd elindultam haza, ugyanis az én dolgom itt bevégeztetett.
-Keresett Kyle. – mondta apa egy kis éllel a hangjában, mikor meglátta, hogy haza értem.
-Itt volt? – kérdeztem kíváncsian.
-Ne legyél ennyire lelkes… megalázott. – magyarázta. – Igen, itt dörömbölt az ajtón és követelte, hogy engedjem be, mondtam neki, hogy nem vagy itthon és nem is akarsz beszélni vele. Mert remélem ezek után nem is gondolsz rá, hogy neked van miről beszélned vele.
Apa látta a töprengést, az arcomon, mire rosszalló nézésével találtam szemben magam.
-Szeretem… - próbáltam kimenteni magam a szituációból, sikertelenül.
-De megalázott, egy fiúnak se engedem meg, hogy megalázza, vagy semmibe vegye a lányomat. – próbált észhez téríteni.
-Megtiltod, hogy beszéljek vele? – kérdeztem félve.
-Nem tiltom meg, de nem akarom, hogy még egyszer sírva gyere hozzám miatta, mert komolyan kicsinálom. És ezt többé nem csak mondom, komolyan is gondolom és be is fogom tartani, ha esetleg sor kerülne rá.
Lefeküdtem az ágyamra és szótlanul a plafont bámultam. Apa szavaival a szívembe talált. Szeretem Kylet, de mi lesz, ha elmegyek hozzá és megint megbánt? De ugyan mit veszíthetnék, egy beszélgetéssel? Hirtelen felindulásból felültem, felkaptam a telefonom magam mellől, de a tárcsázásnál megállt a kezem. Nem éreztem helyesnek, hogy én keressem. Valami nem engedte, hogy megnyomjam a gombot. Lezártam a telefont, a szekrényem szélére raktam és az ágy szélére ültem. Néztem a tájat az ablakon át. Olyan nyugodt volt minden, csak bennem cikáztak az érzések és a gondolatok sokasága nem engedett nyugodni. Miért keresett volna, ha nem bánta meg? Miért keresne, ha nem szeret? Lehet, hogy ő sem akarja, hogy vége legyen most. Újabb bátorságlöketemnek köszönhetően a telefon felé nyúltam, és tárcsáztam Őt. Nem tudtam mit csinálok, nem tudtam jól teszem e, de abban a pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak.
A nap már lement, pedig mindössze este hét óra volt. Gondolkozhatnánk miért húztam el a dolgot eddig, de a válasz egyszerűen annyi, hogy félek. Fuldokolva szeltem a hosszú utcát, alig bírtam magamban tartani a könnyeimet. A pulzusszámom minden egyes lépéssel növekedett. Az sem segített, hogy Ed Sheeran Photograph című számát hallgattam menetelésem közben. Túlreagálom a dolgokat. De biztos vagyok benne, hogy hasonló helyzetben más is így gondolkozna. Sosem éreztem magam elég jónak senkihez.
Magamban szinte eltemettem a dolgot, mikor a ház ajtaja elé értem. Látva Kyle fekete kocsiját, ami a ház előtti pázsiton pihent, összeszorult a szívem. Erőtlenül nyomtam meg a csengőt, amely hallatta is hangját. Próbáltam rezzenéstelen arccal állni ott és várni, mi fog történni.
-Bejössz? – kérdezte furcsán távolságtartóan. Lágyan suhantam el alakja mellett, amely az ajtót tartotta és kicsit állt csupán félre, hogy beférjek mellette.
A nappaliig ugyan nem volt hosszú az út, mégis egy mérföldnyinek tűnt. A fiú a földet kémlelte, de mikor leültünk arcomat pásztázta.
-Sajnálom. – szakította meg a köztünk lévő kínos csendet.
-Én is. – fogalmam sem volt, hogy miképp reagáljak ebben a helyzetben. Sőt azt se tudtam, mit akarok igazán. Nem tudtam semmit, csak ültem a kanapén és arra gondoltam, hogy szeretem.
-Ne játssz velem. Tudod, hogy komoly a téma. - na persze, ezt pont ő magyarázza nekem? Nevetséges.
-Hát, attól függ, milyen komoly a kis kapcsolat – formáltam idézőjelet ujjaimmal kiejtve a kapcsolat szót – közted és közte. – hidegen adtam ki minden egyes betűt és hangot. Cseppnyi gúny és él hallatszódott a hangomban, ami tökéletesen jött ki, hisz pontosan ezt szerettem volna vele éreztetni.  Szerettem, de nem tagadhatom, hogy fájt. Akartam, hogy legalább fele annyira fájjon és érezze magát kétszer olyan hasztalannak, mint most én.
-Semmi, nem történt semmi. – bizonygatta nekem. – Szeretlek, tudom, hogy hibáztam, de megígérem, hogy soha nem fog többet előfordulni.
-Azért a semminél kicsit többnek tűnt. – vetettem oda, célozva arra, mit is láttam előző nap.
-Hibáztam… tudom. De tényleg semmit nem jelentett. – bizonygatta. - De ugye nem akarsz most szakítani velem? Lehet, hogy nem hiszed el, de szükségem van rád! – temperamentumosan kaptam el a fejem, érezve érintését kezemen.
-Kyle... – néztem rá végül. – Szeretlek, mindössze attól félek, hogy hiába bocsátok meg, újra ki fogsz játszani és megint ilyen ramatyul fogom magam érezni. Régen voltam ennyire egyedül. Elhagyatott.
-Igazad van. Sajnálom. – bökte ki végül. - Akkor sem fogom feladni ezt a dolgot kettőnk közt.
Ezzel a mondattal megfogott. Rájöttem. Rájöttem, hogy igaza van. Hogy belül nem bízom benne annyira meg, mint azelőtt. De más részről vizsgálva a dolgokat, kellemes felébredni a rózsaszín világból és rájönni, hogy sem az élet, sem az emberek nem tökéletesek. Előre látom, hogy ez egy hosszú út lesz. Nem könnyű megszerezni a bizalmamat, de elveszíteni sem. Neki sikerült.
Lehet, hogy hibát követtem el, de hát az ember úgyis a hibáiból tanul. Elhittem neki, hogy nem akarta, hogy szeret és hogy nem fog többet megbántani. Minden egyes szavát elhittem.
-Szeretlek… - mondtam ki végül, majd közelebb ültem hozzá és megöleltem.

@1stWilliams: @KyleTheGreat szeretlek♥♥

4. rész - A kegyetlen igazság

☮Peace, Love, Laugh, Komment meg Feliratkozás. ☺♥

Boldogan keltem ki reggel az ágyamból, ugyanis tudtam, hogy éjszaka Kylenál alszok, még nem is gondoltam, mi vár rám. A délelőttöm nagy része a szobám takarításával és rendbe tételével telt, ugyanis mindenki tudja, valamikor azt is meg kell csinálni. Majd délután újra én mentem öcsémért az oviba, nem azért, mert apa nem ért rá, csak szerettem volna egy kicsit kimozdulni, sétálni és Brandyre is ráfért már a móka.
-Gyere kishaver. – csatoltam rá a pórázt, másik kezemmel pedig már az ajtót nyitottam.

A labrador úgy ugrált előttem, mintha felhúzták volna. Kölyökkutya révén ez nem volt meglepő. Bár játékossága szerintem minden kölyökkutyáét felülmúlja. Fülembe dugtam a fülhallgatómat, felraktam a napszemüvegem és már neki is vágtam az óvodához vezető útnak. Egy kölyökkutyával és OMI-val sokkal gyorsabban telik az út, mintha csak monoton sétálnék. Pár száz méternyi séta után újra a nyuszi csoport előtt álltam és Ms. Tailor beszámolóját hallgattam.

-Nagyon segítőkész kisfiú, csak maradjon is ilyen… - kezdte, én meg reméltem, hogy nem kell újra meghallgatnom, hogy miért vált el a férjétől és hogy milyen mocskosak a férfiak, nem lehet bennük bízni. Úgy érzem ebben a témában is különböző álláspontot foglalunk, de egyszer lehet, hogy eljön érte a herceg és elvágtatnak a naplementébe fehér lóháton… Vagy egy rocker pasi és együtt rázhatják a hajukat a Metallica koncerteken. Utóbbi gondolatomat megmosolyogtam. Vagy lehet, hogy jön majd Jacques, a szumózó - takarító és karjába véve a fehér lovat és az óvónőt rohan a naplemente felé. Milyen romantikus lenne.  Azt hiszem, ha Luke nem végzett volna gyorsan az öltözködéssel, nekem komoly agyszüleményeim lettek volna és a vizuális természetem miatt biztos rosszat álmodtam volna.

-Gyere édesem. – ragadtam kézen a kis négy éves Don Juant.

-Apa otthon van? – kérdezte érdeklődve.

-Igen, csinált neked uzsonnát és kakaót, mert tudja, hogy milyen sokat játszottál ma és hogy nagyon elfáradtál.

-Kakaó, kakaó. – ugrándozott örömében a járda kellős közepén.

Nem sokkal később, már tényleg a kakaót szürcsölgetve ült a kanapén és nézte a kedvenc kis meséjét.

-Scott! – kiabáltam öcsémet keresve. – SCOTT!

-Mondjad. – jött ki a szobájából, hanyagul zsebre vágott kézzel.

-Megyek boltba, kell valami? – mértem fel a helyzetet jó tesó módjára.
-Aha, hozzál nekem valamit, tökre rád bízom, hogy mit, csak költhetnékem van. – nevetett, majd elővette a farzsebéből bőr pénztárcáját és a kezembe nyomott egy papírpénzt.

-Rendben, de ne károgj, ha nem tetszik, amit hozok. – mondtam én is, mire csak legyintett és visszament a szobájába.

Gyorsan beleléptem a cipőmbe, majd zsebre vágtam a kulcsom és már indultam is a pár utcával arrébb levő bolt felé.

-Jó napot kívánok! – köszöntem a dolgozóknak.

Mivel instant kávéport kellett vennem, fogtam egy piros kosarat, és a negyedik sor felé indultam meg, ahol hihetetlen módon egy „ismerőssel” találtam szemben magam.
-Szia zöldszem. – köszönt rám mosolyogva. Ezt nem hiszem el, mindenhol ott van?! Ugyanúgy egyedül rótta a sorokat, mint én és sétálgatott egy műanyag kosárral a kezében.

-Szia! – üdvözöltem én is, mire nevetett. Ebbe meg mi volt a vicces?

-Hova lett a „magas” jelző? – kérdezte, mire én is elmosolyodtam és lehajtottam a fejem. – Na és mi járatban vagy erre?
-Vásárolok. – mondtam ki a triviális választ.

-Azt látom. – nézett az üres kosaramra.  – Nem láttalak ma az oviban.

-Most bepótoljuk. – néztem fel rá.

Befordulva a negyedik sorba megláttam Kylet. Más körülmények között ennek örültem volna, de egy pillanat alatt ledöbbentem és a kosár is kiesett a kezemből. Épp a polcnak volt dőlve, egy lány állt vele szemben, fogták egymás kezeit és csókolóztak.

-Mi a baj? – kérdezte a srác, aki még mindig mellettem állt, de nem tudtam megszólalni.
Egyelőre felfoghatatlannak hatott az egész látvány, mintha csak álmodtam volna. Tegnap még ott álltunk a fekete mamba ketrecénél és azt mondta szeret. Én elhittem neki, elhittem, hogy komolyan gondolja. Elhittem, hogy a fiú, akibe olyan rég óta bele vagyok esve viszont szeret engem. Elhittem… kár volt. A kosár földre esésére Kyle is az irányunkba nézett. Nem tudtam, mit tegyek. Nem voltam képes rá, hogy szembe nézzek vele. Nem akartam beszélni vele, nem akartam, hogy odajöjjön hozzám, nem akartam semmit, ami vele volt kapcsolatos. Nem tudom mi ütött belém, a kosarat a földön hagyva elviharzottam a pénztár felé, ahol átvágva magam a vásárlók tömegén kirontottam a boltból. Ahogy kiértem elkezdtem futni hazafelé. A beton már égette a talpam, olyan gyorsan szedtem a lábaimat. De nem akartam semmit csinálni, csak futni, futni úgy, hogy a problémákat magam mögött hagyjam. Agyamban a kép újrajátszotta magát, én meg csak rohantam. Már majdnem elértem a házunk ajtaját. Szerencsére nem zártam be magam után, nem kellett a könnyeimet nyeldesve, tettetve, hogy minden rendben van a kulccsal szórakoznom.

Haza értem. Gyorsan átvágtam a nappalin, bementem a fürdőszobába és magamra csuktam az ajtót. Leültem. Lábaimat felhúztam és átkaroltam. Hátamat a hideg ajtónak döntöttem, hogy senki ne tudjon bejönni. Éreztem, hogy nem bírom tovább, könnyeim utat törtek magamnak. Ültem ott és csak zokogtam. Éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéről. Mintha valaki belém döfött volna egy kést és egyre csak forgatta volna. Patakokban folytak a könnyeim. A szemfesték, amit beledörgöltem a szemembe csípett, nem láttam tisztán, látásom elveszett könnyeim mögött. Valaki kopogott.
-FOGLALT! – szóltam ki egy kis indulattal a hangomban, de újra kopogott.
-Mondom FOGLALT! – kiabáltam ki újra.

-Allison, engedj be. Lucas mondta, hogy hazajöttél és iderohantál. Engedj be. – Scott volt az. Szegény Luke, lehet, hogy megijedt, és elment szólni Scottnak. Csak ő ült a nappaliban és még mindig a kakaós bögréjét szorongatta, mikor haza értem.

-Nincs semmi baj, menj el. – küldtem el megint, de nem hallgatott rám.

-Apával beszélsz, ha szólok neki? Vagy Christievel?
-Nem akarok senkivel beszélni. – mondtam, mert tényleg úgy éreztem, hogy magamban kell lerendeznem a dolgokat, mielőtt elmesélném valakinek.

Végre elment. Végre megértette, hogy ne zaklasson, hiába kopog, nem fogom beengedni. Bár az ajtó nem volt bezárva, csak én ültem előtte, nem tudta volna kinyitni, olyan szilárdan ragaszkodtam elhatározásomhoz.

A szemfesték már annyira csípett, hogy fel kellett állnom, megmosni az arcom.

Megnyitottam a hideg vizet és csak ott álltam, néztem magam a tükörben. Úgy néztem ki, mint aki egy verekedésbe keveredett. Bár verekedtem volna… az kevésbé fájna. Ha bevertek volna, legalább meg tudnám nevezni, hogy mi fáj.
Rövid idő után megint kopogtak.
-Scott menj el! – kértem újra. – Nem akarok beszélni senkivel.

-Nem Scott vagyok. – szólt a hang, az ajtó elől. Hát akkor ki a fene?

-Nem érdekel ki vagy, menj el. – kiabáltam a tükör előtt állva.

-Engedj be, kérlek. – szólt a hang újra.

-Ki a franc vagy te? – kérdeztem, mert az ajtó által eltorzított hangot nem ismertem fel.

-James… Nyisd ki az ajtót. – fedte fel a nevét, de én még mindig nem értettem kiről van szó.

-KI? – kiabáltam ki újra.

-A magas az oviból. – helyesbített.

Mikor ráeszméltem ki is áll az ajtó előtt kérdések merültek fel bennem. Hogy került ide? Honnan tudja, hogy hol lakunk? Ki engedte be? Miért nem küldték ki? Nem is ismerem, miért jött utánam? Agyamban a kérdések csak váltották egymást. Egyáltalán minek engedjem be?
-Engedj be kérlek. – kérlelt tovább, mikor már egy ideje csendben voltam.

Szegényt faképnél hagytam a boltban, és egyszer sem válaszoltam, mikor kérdezte, hogy mi a baj, lehet, hogy rájött, lehet, hogy kitalálta, lehet, hogy valahogy tudja. A kilincs lenyomódott, és mivel nem ültem már az ajtó előtt, könnyedén be tudott jönni hozzám. Rám nézett és nem kérdezett semmit. Látta, hogy sírtam, már épp rá akartam rivallni, hogy menjen ki, semmi keresnivalója nincs a mi mosdónkban, mire közelebb lépett és egy hirtelen mozdulattal megölelt. Váratlanul ért, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Nem tudtam megszólalni. Csak sírtam. Folytak a könnyeim és a pólóját áztattam.  Nem tudtam, hogy talált meg, nem tudtam, hogy került ide, de pillanatnyilag nem foglalkoztam vele. Olyan volt, mintha mindig is ismert volna.
-Hogy… hogy kerültél ide? – kérdeztem végül, bár alig tudtam megszólalni a könnyeimtől.

-Beszéltem azzal a seggfejjel, aki elindult utánad és mondtam neki, hogy mondja el mi történt, először nem akarta, de erőszakos voltam és útját állva kiszedtem belőle minden olyan információt, ami érdekelt. – tekintve, hogy Kyle egy fejjel alacsonyabb, mint ő, nem csodálkoznék rajta, ha megijedt volna, mikor egy körülbelül két méteres fiú az útját állta. – A kosarad tartalmát pedig átöntötten az enyémbe, szóval kinn van az asztalon. Remélem nem gond. – magyarázta el, hogy mi történt.

-Köszönöm. – mondtam és egy apró mosolyt eresztettem felé.

-Ez természetes. – mondta olyan hanggal, hogy még én is elhittem, hogy természetes.

-Dehogy az… Nem is ismerlek, azt se tudom igazából, hogy ki vagy.

-Egy csomag kávét azért ki tudok fizetni. – mosolygott felém. – Mit szeretnél tudni rólam?

-Mi a neved? – kérdeztem a szerintem legevidensebb kérdést, ami eszembe jutott.

-James David Maslow. – mutatkozott be. – De csak a Jamest használom, szóval ha utánam szólsz, hogy David, arra nem figyelek.

-Én Allison vagyok. – mondtam szipogva. – Allison Williams.

-Az a fekete hajú gyerek, aki ajtót nyitott nekem, az az öcséd volt? – kérdezte.

-Igen, Scottnak hívják.

-Nagyon szerethet téged. – mondta. – Mikor kinyitotta az ajtót, én pedig téged kerestelek nekem esett, hogy mit csináltam veled és hogy miattam van e bajod, mire kénytelen voltam neki elmesélni, amit tudok.

-Semmi gond. – törölgettem a szemem a pulcsim ujjával.

James nem sokkal később, mikor már valamelyest megnyugodni látszottam, ott hagyott, megköszöntem neki mindent és megadta a számát, hogy ha bármi baj lenne hívjam fel nyugodtan. Miután elment én is nem soká kimerészkedtem a fürdőszobából és könnyeimmel küszködve elmeséltem apának a történteket. Dühös volt. De senki nem akarta megérteni, hogy annak ellenére, amit tett én még mindig szeretem, még mindig úgy nézek rá, mint ezelőtt néhány órával…

3. rész - Az élet Kyle mellett

Életeim! :D

Nem tudom ki várta, ki olvas még majdnem egy év után is. De mindenkinek nagyon örülök természetesen. ;) Remélem azért van, aki titkon várta a folytatást. De nem rabolom tovább az időtöket. Jó szórakozást! Kommenteljetek, iratkozzatok fel bátran. :D

Kyle csodálatos volt, úgy éreztem minden nap mellette egy főnyeremény. Hetek teltek el, mióta a kapuban állva megcsókolt. Apa már nagyban a francia projekt terveit rajzolgatta éjt nappallá téve, mi fiatalok, pedig állatkertbe készültünk. Úgy döntöttünk, apának most jobb lesz, ha egy kicsit magára hagyjuk és hagyjuk, hogy kibontakozzon. Nem zajong körülötte Lucas, nem idegeskedik Miket és Christiet látva. Egy szó, mint száz, a napot arra szántuk, hogy elmegyünk állatkertbe. Mivel hatan vágtunk neki az útnak, apa kocsija meg mindössze öt személyes, úgy döntöttünk, a tömegközlekedés pártjára állunk. Elvégre ugye senkit nem akarok, hogy a kocsi után fusson. Gondolataim közben a karórámra pillantottam, ami fél nyolcat mutatott. Mivel fél kilenckor indul a busz, Christie szobája felé vettem az irányt, ugyanis neki kellett a legtöbb idő az elkészüléshez, pláne, hogy Mike is velünk tart.

-Christie. – kopogtam be húgom szobájába. – Christie ébresztő!

-Igen, Allison, jó, fenn vagyok már. – lóbálta a kezét félálomban, hogy hagyjam békén, már rég nem alszik.

-Chistieee, komolyan mondom, fel kell kelned, fél nyolc van, a fiúk egy bő fél óra múlva itt vannak. – mondtam, mire felfogta a hallottakat és már csak azt vettem észre, hogy arrébb kell állnom az ajtóból, különben elvisz a szél, olyan gyorsasággal rohant el mellettem a fürdőszobába. Szép dolog is a szerelem. A nappaliban levetettem magam a kanapéra, majd nagy küszködések árán megszereztem az asztal lapján fekvő távirányítót. Hát igen, ilyen az, ha lusta az ember. Komótosan a BBC-re kapcsoltam, hogy megnézzem a napi híreket és azt, hogy milyen időjárásra készüljek. Mert persze, nekem kell készülni pénzzel, esernyővel, esőkabáttal, meg minden hasonló dologgal, ami nélkül egy anyuka nem engedné el gyermekeit sehova. Mikor megtudtam, hogy előreláthatólag kellemes időnk lesz, viszont helyenként zápor is előfordulhat, kikapcsoltam a TV-t, és a szobámba botorkáltam. Leakasztottam a fogasomról egy nagyobb hátizsákot, amit kirándulások alkalmával szoktam magammal vinni, majd elsétálva a konyháig, körülbelül minden hülyeséget bele dobáltam, ami az utamba került.

Tudtam, hogy Scott, mikor felkel, nem fog reggelizni, mert mindig azzal takarózik, hogy még túl korán van, aztán, ahogy kilép a házból rájön, hogy ő milyen éhes. Így hát kinyitottam a kenyértartót és a hűtőt, és kentem öt szendvicset a biztonság kedvéért. Lesz nálam pénz, de hát sose tudni. Mire mindennel végeztem körülbelül, már nyolcat ütött az óra, így elsétáltam a fiúk részlegéhez és egyesével felvertem a huligánokat. Scottnak nem kell sok idő, hogy elkészüljön, megborzolja a haját, átöltözik, megmossa a fogát és kész is van. Neki ennyiben kimerül a reggeli készülődés fogalma. Úgy kalkuláltam, hogy akkor nyugodtan segíthet Lucasnak reggelizni és összeszedni a kedvenc játékát, amit hozni akar magával.

Mire felkeltettem a fiúkat, már csengettek és halál pontosan egyszerre érkezett a két fiú, szóval beinvitáltam őket és leültek a konyhaasztalhoz. Úgy tűnt Kyle és Mike megtalálták a közös hangot. Nagy beszélgetésbe elegyedtek, mire én kikászálódtam a fürdőszobából.

Küszködések árán elkészültünk, összepakoltunk, a táskába belekerült mindenkinek az elengedhetetlen kis motyója, szóval úgy nézhettem ki indulásra készen, mint a málhás szamár, de hát én vállalta, magamra vessek. Írtam egy cetlit apának, mert még aludt, sokáig dolgozott éjszaka. Készítettem neki reggelit és már indulhattunk is. Gyorsan kulcsra zártam az ajtót és Kyle kezét fogva a buszmegálló felé vettük az irányt. Nem telt bele sok idő, mire megérkeztünk. A buszra felszállva, szerencsésen találtunk egy helyet, ahol egymással szembe volt fordítva két-két ülés, így négyen leültünk oda, Christiet és Miket szabadon hagyva.

-Al, éhes vagyok.

-Jajj Scott, soha nem reggelizel. – raktam ölébe a táskát, mire csak egy értetlen nézést kaptam, hogy mit akarok vele. – Van benne kaja, szedd ki.

-Nem hiába vagy te a legjobb csaj az univerzumban. – nevetett. Kijelentését Kyle is megmosolyogta és egy puszival jutalmazott jelezve, hogy egyetért az előbb hallottakkal.

Robogott a busz végig az úton, a városi állatkert felé. Lucas nagyon izgatott volt, alig lehetett levakarni az ablaküvegről, egyfolytában a tájat bámulta. Scott szendvicset tömött magába, közben fél kezével Luke oldalát fogta, hogy le ne essen a nagy bámészkodásban. Én személy szerint a reggeli kávé hiányában Kyle vállának döntött fejjel azzal küzdöttem, hogy ne ragadjon le a szemem és ne essek mély kómába a fáradtságtól. Remélem az állatkert körül találok valami kávéhoz hasonló dolgot. Már mikor épp majdnem elaludtam, a telefonom rezgése rázott ki a monotonitásból.

-Szia apa. – szóltam bele a készülékbe.
-Minden rendben van? – kérdezte, köszönés nélkül.

-Nem, Lucast elvesztettük a buszmegállóban, Scott belefulladt a szendvicsébe és a busz, amivel megyünk, százhússzal száguldozik lakott területen belül. Szerintem épp most ütött el valakit.

-Drágám… - kezdte apa – elég lett volna, ha azt mondod, hogy minden rendben.

-Jól van na. – nevettem el magam. – De tényleg nincs semmi baj. Minden a legnagyobb rendben.

-Ennek örülök, majd ha látod, hogy mikor érsz haza, kérlek hívj fel, mert szeretnék itthon lenni.

-Persze, ez természetes. Mész az irodába? – érdeklődtem tervei felől.

-Igen, be kell mennem néhány dolgot elintézni, de szerintem nem fog sokáig tartani.

-Rendben, akkor majd hívlak. – értettem meg kérését.

-Köszönöm, vigyázz rájuk. Szeretlek.

-Én is szeretlek. – szakítottam meg a vonalat végül.

Mikor zsebre raktam a telefonom azt vettem észre, hogy már meg is állt a busz az állatkert előtt és Lucas sietősen előre rohant. Persze, hát nem is az én öcsém lenne, ha nem sietne mindig. Azért remélem megtalálom, mikor lejutok. Jó tesó révén, mindenkit, aki hozzánk tartozott előre engedtem és mi maradtunk utoljára. Lucast nem volt nehéz megtalálni, ugyanis Scott mellett ugrált és rángatta a karját, hogy haladjunk már, mert várják a macik.

Nem sokkal később már valóban akadálytalanul bejutottunk az állatkertbe, mindenki nagy örömére. Christie és Mike külön vágtak neki az útnak, mi pedig négyen élveztük ki az állatkert örömeit.

Először az oroszlánok felé vettük az irányt, mivel tudtam, hogy kisöcsémnek azok a kedvenc állatai, meg amúgy is közel voltak, szóval ideálisnak bizonyult, mint első célpont.

-Nézd milyen pici! – nevetett Lucas azzal az édes négy éves kacagásával, mikor megpillantott egy fiatal oroszlánt.

Hihetetlen mennyi energia szorul a kicsikbe. Nem értem, honnan van ereje ilyenkor ugrálni és sikítozni minden pillanatban, mikor meglát egy újabb állatot. Néha mit meg nem adnék, ha kávé nélkül legalább fele ilyen aktivitásom lenne. De hát ez a kicsik kiváltsága, nincs mit tenni.

A hüllőházban jártunk, ami ugye épp alkalmas hely ahhoz, hogy egy négy éves kissrác rájöjjön, hogy ha nem kap rögtön valamit inni akkor kitikkad, így hát üresben álltunk a fekete mamba ketrece előtt, míg Scott vett valamit a kis gézengúznak.

-Olyan jó, hogy más vagy, mint a többi lány. - suttogta a fülembe Kyle, és átkarolta a derekamat. Előttem egy gyönyörű fekete mamba mozgott, ami a világ leggyorsabb kígyója, Afrika legnagyobbja és a világ egyik legmérgesebb kígyója és mégis az egyetlen dolog, ami lekötött, hogy Kyle a nyakamba szuszog és érzem az illatát.

- Azért Fekete Mamba, mert a szája…- mondta halkan a fülembe suttogva, de én fejeztem be helyette.

- Mert a szája belülről olyan, mint a tinta - fejeztem be halkan. Elnevette magát és a nyakamra nyomott egy puszit, engem pedig kirázott a hideg.
-Szeretlek. – mondta alig hallhatóan. De nem is kellett senkinek hallani, elég volt, hogy én tudtam.
-Én is szeretlek. – öleltem át egyre szorosabban, hogy minél közelebb kerüljek hozzá.

Egy kis idő után már a mosómedvék ketrecénél jártunk, mikor a szemben levő oldalnál észrevettem a srácot, akinek még hetekkel ezelőtt neki mentem a nyuszi csoport előtt. A kislánnyal volt, aki Luke csoporttársa, a kislányt pedig egy nő fogta kézen. Biztos a felesége, vagy valami hasonló lehet. Egy kicsit elgondolkoztam, amiből Lucas szavai zökkentettek ki.

-Al.. rángatta a pulcsim ujját. – pisilnem kell.

-Nem is csodálom, azután az üdítő mennyiség után, amit benyomtál ma. – néztem rá nevetve, majd másik öcsém felé fordultam. – Scott, beviszed pisilni?

-Neeeeeem, én veled akarok. – nézett rám kérően a szőke hajú herceg, mire elnevettem magam. Miért jobb egy lánnyal menni pisilni, mint a bátyjával…, aki történetesen fiú?! Rá kellett jönnöm, hogy a kölykök logikáját ne akarjam megérteni. Így hát kinyújtottam a kezem, hogy Luke megfoghassa és a mosdó felé sétáltam vele. Bevezettem magam előtt a női mosdóba és megvártam, míg végzett, majd a csapnál mindketten kezet mostunk.

-Jézusom bo… - kezdtem sajnálkozásokba, mikor megfordulva természetesen újra valakinek a mellkasára nyomtam a kezem, de mikor megláttam ki volt az elállt a szavam. Ő pedig csak nevetett.

-Másokkal is ezt csinálod, vagy csak engem tisztelsz meg ennyire? – nevetgélt tovább.

-A te hibád. – kezdtem bele érvelésembe. – Mit keresel a női mosdóban?

Kérdésemet követve, a már jól ismert kislány szaladt a csapok felé, tűrve fel a pulcsija ujját, és kiabálva, hogy „kész vagyoook!”.

-Itt a válaszod. – mosolygott a fiú, mire felkapta a kislányt, hogy elég magasan legyen és megmoshassa a kezét.

-Pedig egy perverz kukkolónak néztelek, aki a női mosdókban tölti a szabadidejét. – néztem rá gyanúsan, mire újra elmosolyodott. – De mi már végeztünk, szóval jó kukkolást! – tettem hozzá végül.

-Látlak még? – szólt utánam, mikor már az ajtóban jártam.

-Az óvodában jó eséllyel. – kiáltottam vissza egy választ.

Nem sokkal később, mikor az óra pontosan hármat ütött, már végeztünk is az állatkertben, a megbeszéltek szerint felhívtam apát és rövid időn belül már haza is értünk.
Este még posztoltam egy képet twitterre, majd fáradtan dőltem le az ágyba.

@1stWilliams: Állatkertben jártam, kék ib... vörös rókát láttam. :D