20. rész - Elrontottam mindent

-Gyere velem. – nyomta hatalmas tenyerét a hátamra James, és gyengéd mozdulattal a kijárat felé kezdett tolni, majd hirtelen megállított. – Hol a kabátod?
-Kylenál van a kulcs. – suttogtam erőtlen hangomon.
Reszkettem, nem tudom, hogy a hidegtől, vagy csak a történtek váltották ezt ki belőlem, de úgy éreztem lassan összeesek. James a hátamra terítette a kabátját, ami alig ért feljebb a térdemnél, majd magához ölelve vezetett tovább egy fekete kocsi felé.
-Ülj be. – nyitotta ki az ajtót nekem, majd mikor szerencsétlen mozdulatokkal bevágtam magam az anyósülésre egy erőteljes mozdulattal bevágta az ajtót, pillanatokkal később pedig a mellettem levő ülésben foglalt helyet.
-Haza viszel? – néztem rá kisírt szemekkel és épp szétfolyt sminkemet próbáltam letörölgetni.
-Haza, de előtte elmegyünk hozzám, rendbe szeded magad, kicsit megnyugszol, rendben? – nézett rám, kezét folyamatosan a slusszkulcson tartva, várva, hogy jóváhagyjam ötletét. Ha apa meglát így, biztos szívgörcsöt kap, valószínűleg eléggé szét voltam esve, bár nem láttam magam, így megfontolva James ötletét ezt láttam legjobb megoldásnak én is. Aprót bólintottam és halvány mosolyra húztam a szám, mire beindította a járművet és a pedálra taposott. Hálás voltam neki, hogy számíthatok rá és hogy a rendőrség dolgát is elvégezte ma este. Tényleg… a rendőrség.
-James… - szólítottam meg a fiút, de tekintetem még mindig az ablakon kívüli utat pásztázta céltalanul, majd figyelését egy hümmögéssel biztosította. – Hogy került oda Whittmore?
-Én hívtam. – mondta, majd bár nem néztem rá, tudtam, hogy tekintetét egy pillanatra leszakította az útról és felém fordította. – Gondoltam, ha ott van nagyobb biztonságban vagy. – magyarázta. – De úgy látszik, nem bízhatok benne, mert ugyanolyan élettelen kis senki, mint a többi, aki két kijárathoz képtelen két kocsit állítani, mert hát minek is az. – kezdett mérgelődni.
-Hé… - szóltam, majd felé fordultam és a kormányt tartó kezére raktam a tenyerem, hogy valamennyire megnyugtassam az indulatait. – Már mindegy.
-Sajnálom Al. – mondta szomorúan.
-Inkább ne is beszéljünk róla. – kérleltem, mert nem akartam felidézni, mi történt néhány óra leforgása alatt. A fiú a másik kezét a kézfejemre fektette és bólintott egyet.
-Minden rendben lesz. – zárta le a témát.
Néma csöndben vezetett tovább és már csak a kopogó eső hangját hallgattuk a szélvédőn, majd az ütemes kattogást, amit az ablaktörlő hagyott maga után. A nehéz ajtót kitoltam, mikor a már ismerőssé vált ház elé parkolt az autó és a motor zaja is megszűnt.
-Gyere csak. – simogatta meg a hátam James, amin még mindig a kabátja pihent, majd épp ugyanúgy karolta át vállam, mint mikor elhagytuk a szórakozóhelyet.
A házba lépve felakasztottam James kabátját a fogasra és gondolkodás nélkül utána indultam a konyhába.
-Csinálok teát jó? – nézett rám csípőre tett kézzel a vízforraló mellett állva.
-Köszi. – mondtam, majd egy könnyed mozdulattal felugrottam a konyhapultra, hogy egy percre se veszítsem szem elől.
-Jól vagy? –állt meg előttem, kezét a pultnak támasztva én pedig csak bizonytalanul bólogatni kezdtem. A következő pillanatban pedig egy hirtelen mozdulattal ellökte magát onnan, oldalra tolta a lábam és szorosan magához ölelt.
Percekig nem szóltunk egymáshoz, de szavak nélkül is jól értettem mire gondol. A vízforraló sípolására engedett el és gyengén eltolt magától. Ujját végig húzta arccsontomon és elővett két bögrét a szekrényből.
-Zöld tea jó lesz? Az megnyugtat, most rád fog férni. – kérdésére bólintással reagáltam, majd nem soká már a gőzölgő bögrét fogtam kezeim között immár a kanapén ülve.
-James. – szólítottam meg a mellettem ülő és távolba révedő fiút, akin látszott, hogy kizökkentettem gondolataiból, ugyanis hirtelen mozdulattal rám kapta tekintetét. – Köszönöm
Szavaimat csak egy néma mosollyal jutalmazta, majd egy kis idő után ő is megszólalt.
-Ugye azt tudod, hogy sehova nem foglak elengedni egyedül? – nézett rám komolyan.
-James…. – néztem rá könyörgő tekintettel, de közbevágott.
-Ne is álmodj róla. Megértem, hogy erről, míg le nem rendeződik az ügy, nem beszélsz senki másnak, de ha én tudok róla, ne várd, hogy ölbe tett kézzel nézzem végig, hogy teljesen kikészülsz. Megmondtam, ha bármi történik, nem érdekel semmilyen terv.
-Jaaames. – kezdtem tovább a nyüszögést, immár a lábára téve a kezem, hogy nyugodjon le egy kicsit.
-Al, kérlek… - kezdett bele ő is. – Ne próbálj meggyőzni.
Megértettem, amit mondott és azt is miért mondja. Kezem elvettem a lábáról, de elkapta a csuklóm.
-Értsd meg, féltelek. – kezei közé fogta a kezem és a tekintetem kereste. – Értsd meg.
Közelebb húzott magához és átölelt. Fejem a mellkasán pihent és egy puszit nyomott a hajamba. Elmosolyodtam, majd egy pillanatra lehunytam a szemem.

-Úristen James, hány óra? – kezdtem lökdösni az alvó fiút, akin félig rajta feküdtem, majd lassan kezdte nyitogatni szemeit és kócos hajába túrt.
-Jó reggelt. – nézett rám hunyorítva. – Mit keresel ennyire? – mosolygott rám.
-A telefonom James. Hol a telefonom? Nem láttad? – kapálóztam össze vissza, csak hogy végre két számot lássak egy kettősponttal elválasztva. – Ajj James, hány óra?
-Ott van. – nevetett, majd az asztal felé mutatott.
-Tíz óra! – kiáltottam fel. – Apa ki fog nyírni.
-Írtam neki smst, mikor elaludtál. – mondta, majd csukott szemmel újra kényelembe helyezte magát, én pedig gyors mozdulattal oldottam fel a készüléket.
„Szia apa! Egy barátomnál alszok, reggel megyek haza. Szeretlek” 

Állt az üzenetben, mire nem sokkal az elküldés után válasz is érkezett.
„??”

Két kérdőjel? Jajj ne. Apa ki fog nyírni, ha haza érek.
-Jaaaames. – kiáltottam rá hosszasan a már épp aludni készülő fiúra, mire még a kutya is felkapta a fejét és érdeklődve közelebb merészkedett. –Gyere már. – kezdtem el rángatni a kezét, mire nyöszörögve nagy nehezen felült és szemeit törölgette. – Vigyél haza.
-Mi ez a nagy sietség? – kérdezte rekedtes hangján, nézve, ahogy szedem össze a dolgaimat.
-Otthon kéne már lennem csomó ideje. Nekem kellett volna Lucast oviba vinnem. Istenem James… - kezdtem még jobban kapkodni a gondolataimra, hogy a kissrác még mindig otthon van.
-De írtam apukádnak. – nézett oldalra, kezén támasztva arcát.
-Mindez nagyon jó, de visszaírt és nem értette mi van.
-Jó, akkor hazaviszlek. Csak nyugodj le. Nem ezen a pár percen fog múlni. – állt fel végül és a cipőjébe dugta a lábát. – Ezt vedd fel. – nyújtott felém egy pulcsit.
A fekete ruhadarabot a hátamra terítettem és az autója felé indultam.
Nagyjából húsz perc múlva már a feljárón parkolt le.
-Köszönöm. – mondtam, majd gyors mozdulattal nyitottam ki az ajtót, nyomtam James arcára egy puszit és vetettem le a pulcsit egyszerre.
-Mindenképp írj, ha rendben vagy és van egy kis időd. – biztosította be az információs csatornáját, majd egy bólintás kíséretében kiszálltam a járműből és becsuktam magam mögött az ajtót. Nagy elánnal rohantam a bejárati ajtó felé és nyitottam be a házba. Szinte átestem a küszöbön, mikor is síri csendre lettem figyelmes, azonban apa ahelyett, hogy dolgozott volna, az asztalnál ült és egy újságot lapozott, érkezésemre pedig szúrós tekintettel felém fordult.
-Szia. – köszöntem bátortalanul.
-Jó reggelt kisasszony. Örülök, hogy haza találtál. – szúrt oda egy kicsit.
-Ne haragudj apa… - kezdtem volna sajnálkozásba, de falállt az asztaltól, majd közelebb lépkedett hozzám, végül keresztbe tett karral előttem állt meg.
-Ne, ne, ne. Ne kezdj el esedezni. Mi lett veled? – nézett rám összehúzott szemekkel. – Nem voltál ilyen. Eltűnsz, fogalmam nincs hol vagy, kivel és mit csinálsz. Az öcséd volt az egyetlen, aki tudott a kis akciódról. Ha nem szól, hogy tudja hol vagy, én kereslek meg, ha nem talállak, rendőrt hívok. Hogy gondoltad, hogy a múltkori után csak úgy eltűnsz, és miért nem veszed fel a telefonod?
-Apa én… - mondtam, majd hangom elcsukott. Nem kiabált, csalódott volt… - Hallgass meg.
-Nem, Allison. Nem csinálhatsz ilyet, bármi okod is van rá és nem maradhatsz ki reggel tízig. Megígérted, hogy elviszed az öcsédet, helyette nekem kellett, mert te épp valahol szórakoztál. Hajnalban írsz egy smst, hogy nem jössz haza. De semmi információ arról, hogy hol vagy, kivel és mikor jössz, vagy esetleg, hogy megkérsz, hogy vigyem el Lucast én, mert te nem fogsz haza jönni. – mérges volt és tudtam, hogy igaza van, nagyon elrontottam. – Te vagy a legidősebb. Tudom, hogy ez neked néha nagy súllyal jár, de fogd fel, hogy te mutatsz példát nekik és aggódunk érted. Nem csinálhatod ezt. Nem lehetsz ennyire felelőtlen. Azt hittem rád mindig számíthatok Allison…
-Apa, kérlek… - mondtam könnyeimet visszanyelve és teljesen megsemmisülve, mire ő csak megrázta a fejét és lesújtón nézett rám.
-Én most elmegyek dolgozni. Soká jövök, mert már órák óta dolgoznom kéne. Öcsédért menj el. Már ha itthon szándékozol lenni, vagy majd valaki megoldja ne is törődj vele. – nézett vissza az ajtótól, majd határozott mozdulattal vágta be maga mögött, én pedig a kanapéra ülve rágódtam minden egyes szón percekig, amit mondott és a legrosszabb az volt, hogy tudtam, teljesen igaza van.

19. rész - Nem hibázhatsz

-„L.A. night” - olvastam le a fejem fölött különböző színekben pompázó feliratot és egy gyors fényképet küldtem Jamesnek, majd egy helymeghatározó alkalmazás segítségével a jelenlegi tartózkodási helyem is megosztottam vele, hogy biztosan tudja, merre is talál. Majd még időm se volt elrakni a telefonom, már érkezett is a válasz, ami egy kicsit megnyugtatott.
„Indulok”
Alice, Mason, Robbie és Hope. A díszes társaság. Robbie és Alice kinn cigiztek, mi pedig leadtuk a dzsekiket addig a bejárat melletti ruhatárba.
-Elmegyek hozok inni. – állt fel Kyle már mikor mindenki egy kanapén ült körbe és egy ideje beszélgettünk minden tök értelmetlen dologról, ami amúgy le se igazán kötött, szóval azt, hogy igyunk azt egy nagyon jó ötletnek tartottam. De biztos nem megy egyedül.
-Megyek veled. – kulcsoltam össze ujjainkat és szorosan mellé álltam, hogy még véletlen se tudjon lerázni és azt csinálni, mint múltkor.
-Na mi van félsz? – támaszkodott neki hanyagul a pultnak és egy félmosolyt eresztett rám.
-Tőled? – nevettem el magam. – Na persze.
-Akkor minek jöttél velem, nem bízol bennem? – kérdezte, miközben még mindig gyanakodva méregetett.
-Nem akarok megint a kórházban felkelni. – dobtam oda neki hanyagul, mire csak felmorgott és a pultos srác felé fordult.
-Hat whisky kóla lesz. – a pultos csak bólintott, elvette a pénzt, amit Kyle a pultra levágott és csinálta is a kért innivalókat. „Whisky kóla lesz”. Hát gratulálok Kyle, tök szofisztikáltan tudsz beszélni. Bocsánatkérően Kyle bunkósága miatt a pincérre mosolyogtam, remélve, hogy érti mi a szándékom vele és úgy tűnt üzenetem eljutott hozzá, ugyanis visszamosolygott.
-Hé… - lökte oda Kyle egy biccentés kíséretében. – Ne a csajomat nézegessed, csináljad, amit kértem, vagy nem azért fizetnek kisköcsög?
Szememet lecsukva mély levegőt vettem és az eddig pulton fekvő kezembe temettem arcom. Nem hiszem el, hogy neki még a pultos srácra is féltékenynek kell lenni, aki rám mosolygott. Soha nem találkoztam vele és semmit nem tudok róla. Most komolyan Kyle?!
-Neked mi bajod? – fordult felém „életem szerelme”, kezében a tálcányi alkohollal, indulásra készen vissza a koszos kanapé felé.
-Semmi Kyle, semmi. Gyere, menjünk. – fogtam meg a szabad kezét és magam után rántottam. Igazából reméltem, hogy elesik, de nem így lett. Pedig milyen szép lett volna Kyle a földön. Csak sajnos gyorsan kapcsolt és a pici dobogón, ami a pulthoz vezetett, gyorsan lépkedett lefelé.
-Tessék szerelmem. – nyomta a kezembe a poharat, egy bájos mosoly kíséretében.
-Kösz drága. – löktem oda én is. – Hálás vagyok.
Néhány perccel később, mivel az ajtóval szembeni boxban ültünk nem volt nehéz megpillantanom Jamest, aki épp szemével pásztázott végig a helyen, minket keresve, majd nem sok idő kellett, hozzá, hogy tekintetünk találkozzon. Pillanatokkal később rezzenéstelen arccal fordultam vissza a díszes társaságunkhoz.
-És képzeld túl sokat ittam, a csaj meg még nálam is többet. – mesélte Robbie izgalmas történetét. – De kit érdekelt, megdugtam, ha már ott voltam. – nevetett tovább.
Alig vártam, hogy már végre haza mehessek. Komolyan mondom, egyszer megszabadulok Kyletól pezsgőt bontok a jeles alkalomra.
James a pultnál ült, én pedig egy hirtelen mozdulattal lehúztam a whisky kólámat.
-Megyek, hozok inni. – súgtam oda a mellettem ülő Kylenak, aki igazából nem törődött vele, mit csinálok, csak bólintott egyet egyetértést jelezve. Nagy léptekkel szeltem át a távolságot, ami elválasztott.
-Szia, egy margarithát kérnék. – hajoltam közelebb a pultos sráchoz, hogy a zenétől jobban hallja mit is akarok. James mellé álltam, majd rá sem nézve köszöntem neki.
-Minden rendben? – kérdezte, miközben az előtte levő sörös korsót szuggerálta.
-Persze. – mondtam, majd bizonyításképp gyorsan megszorítottam a kezét.
A gyors beszélgetést követően hátra fordultam és visszabattyogtam a társasághoz, majd levágtam magam Kyle mellé ismételten. Mire visszaértem Mason már elindult a rövidekért, hogy versenyezhessenek, ki bírja tovább. Biztosan izgalmas verseny lesz nézni, hogy lerészegednek és maguk alá hánynak. Én inkább maradtam a szolidalitás vonalán ma este.
-Na fiatalok. – húzta el a szó végét. – Itt a megmentő.
Alice kipakolta mindenki elé az 5 rövidet amiből mondjuk 6 lett, mert közöltem, hogy nincs az az Isten, hogy én versenyezzek velük.
-Ne már Allison, ne rontsd el a bulit. – nézett rám Hope felmelve a szemöldökét, mintha kb azt közöltem volna, hogy hahó, kinyírtam egy embert.
-Nem, nem aludtam túl sokat, hamar kiütném magam, szóval vegyük úgy, hogy már ki is estem. – nevettem rá, majd kortyoltam egyet az előttem levő koktélból.
-Nem aludt eleget, mi? – lökte meg nevetve Mason Kyle lábát, mire a fiú csak röhögve bólogatott.
-Ja pont azért amire gondolsz. – motyogtam az orrom alá.
-Egy, kettő, húzd le! – szólt a vezényszó a következő pillanatban és körülbelül fél perc alatt a hat feles már le is csúszott a torkukon.
Lassan telt az este és fogalmam nem volt, hogy mikor érek haza. Kyle keze időközben a combomra vándorolt, majd tolta egyre feljebb, mire én bökdöstem lefelé, ami néha nem ment egyszerűen. James pedig még mindig a pultnál ült, fáradhatatlanul vizslatva, hogy mi történik.  Meglepetésemre, néhány perccel később, Whittmore lépett be az ajtón teljesen civil ruhában, majd rám nézett és bólintott, jelezve, hogy semmi probléma nincs és leült James mellé egy bárszékre, majd beszélgetni kezdtek.
Az idő lassan múlt, kezdtem úgy érezni, hogy az éjszakának sose lesz vége. Whittmore valami koktélt ivott és Jamessel beszélgetett. Hálás voltam, hogy nekik, hogy mellettem vannak és vigyáznak rám, még ha nem is közvetlenül, de ott voltak és nagyobb biztonságban éreztem magam.
-Kimegyünk cigizni. – nézett fel Mason röhögve, épp az egyik sztoriját befejezve a poharából. – Jöttök?
-Persze. – állt fel Kyle és húzott engem is maga után. Bár mondjuk inkább botladozott. Nagyon nem volt már szomjas. Nekem meg nagyon nem volt kedvem vele menni, de valljuk be semmi beleszólásom nem volt a dologba.
Ijedt tekintettel pillantottam James felé, aki csak komoran bólintott biztatásként, majd a pult felé visszafordulva levágta az üres poharát. Viszont mást nem láttam, mert a következő pillanatban Kyle már kirántott az ajtón. Kint csípett a levegő, egy szál egybe ruhában álltam a kijelölt dohányzó helynél. A srácokat biztos fűtötte a sok rövid, de nekem a testhőm úgy éreztem perceken belül a mínuszba lép át, így nem bántan igazából, hogy Kyle félig magához húzva ölel. Más körülmények között minden bizonnyal zavaró lett volna vállamon a mocskos keze, de megfagyáshoz közeli állapotban éreztem magam, a szokásosnál is hűvösebb estén. A bentről kiszűrődő zenét dúdolgattam, és egyik lábamról a másikra álltam, hátha egy kis mozgással felpezsdítem a bennem még mozgó vérállományt.
-Képzeld el kétszázzal vágtam végig az autópályán. – röhögött Mason és elnyomta a még füstölgő cigarettaszálat a falon, majd válla felett elhajította. Mondjuk ott volt előtte a kuka, amire csikktartó volt felszerelve, de mit számít.
-Bemegyünk? – fújta ki az utolsó leheletnyi füstöt Alice, majd Robbieba kapaszkodva a bejárat felé haladt.
-De mindjárt. – fordított maga felé Kyle, majd egy puszit nyomott a homlokomra, a többiek pedig csak vállat vonva bementek.
-Kyle, miért nem megyünk be? Nagyon fázom. – néztem fel a fiú szemeibe, aki még mindig közel tartott magához, de nem szólt semmit, válaszul csak rám mosolygott.
-Kyle! – szóltam erényesebben. A fiú pedig maga előtt tolt, míg nem éreztem, hogy hátam a hideg falnak ütődik. Egyik kezét csípőmön tartva, másikkal a nyakam fogva állt előttem és ajkait hevesen az enyémre nyomta. Szemöldököm összehúztam, szemeimet összeszorítottam és vártam, hogy a pillanat véget érjen. Nem csókoltam vissza. Semmi kedvem nem volt Kyleal jópofizni, pláne nem csókolózni vele.
-Kyle! – mondtam ki a nevét, amennyire jelenlegi helyzetem engedte. Kezeim pedig mellkasára tapasztottam és próbáltam ellökni magamtól. Remegtem, fáztam és utáltam őt.
-Cssss… - tapasztotta kezét a számra, majd nevetve fogai közé vette nyakam vékony bőrét és szívni kezdte azt. Nem bírtam ellökni magam, úgy éreztem sosem lesz vége. A másodpercek órákként hatottak és sehogy nem bírtam elválasztani magamtól. Kezét a ruhám pántján csúsztatta végig, majd apró mozdulattal lehúzta a vállamról azt és nyomán apró puszikat hagyott.
-Engedj el! – kiáltottam rá, mire felkapta fejét és újra csak rám nevetett.
-Élvezni fogod. – suttogta elém, majd gyorsan számra kapott, hogy még véletlen se tudjak megszólalni.
Kezével fenekembe markolt, másikkal pedig a nadrágjába tűrt ingjét húzta ki és mohón övcsatjához kapott. Előre dőlve feszült nekem, hátam pedig szorosan a falnak támaszkodott. Éreztem, hogy nadrágja ágyéktájban kezd egyre szűkebbé válni és nem tudtam, hogy meneküljek. Rugdalóztam, kapálóztam, de csak annyira futotta, hogy erősebben tartott. Övcsatja hanyagul köztünk lógott, ő pedig a ruhám aljához nyúlt és felfelé kezdte húzni azt.  Hiába is próbáltam csuklójánál szorítva lejjebb tolni a kezeit és megakadályozni a mozdulatot, a következő pillanatban már a bugyimat húzta oldalra.
-Kyle! – sikítottam teljesen kétségbeesve. Egy utolsó próbát tettem, hogy elengedjen. – Valaki! Segítség!
-Nincs itt senki. – nevetett alattomosan és sajnos igaza volt.
Alsónadrágját egy egyszerű mozdulattal lejjebb tolta épp annyira, hogy elég helyet kapjon meredező hímtagja. Majd másodpercekkel később magamban éreztem első lökését.
Összeszorított szemmel vártam, hogy vége legyen a borzalomnak. Minden erőm elszállt és nem tudtam semmit tenni. Fejemet lehajtva egy könnycsepp gördült le arcomon, amit másik követett.
-Valaki! – utolsó erőmet is összeszedve kiáltottam.
Következő pillanatban az ajtó nyílt ki mellettem és erősen a falnak vágódott. A fiú alig néhány másodperc leforgása alatt rántotta le rólam Kylet és vágta erősen orrba, majd kezét háta mögé tekerve hajánál hátrahúzva tartotta maga előtt.
-Te utolsó patkány. – sziszegte fogai között a szavakat a fülébe. Én pedig csak megsemmisülve álltam a nyitott ajtó mellett és kezeimet mellem alatt fontam össze.
A megmentőm szembe fordult Kyleal és még mindig hajánál fogva elérte, hogy rá nézzen. Orrából folyt a vér, fejét pedig oldalról a falnak szorította és egy erős mozdulattal bele vágta, majd határozott mozdulattal lökte előre és kiáltott utána.
-Takarodj innen és soha többet nem akarlak látni.
Még mindig az ajtó mellett álltam, sminkem elfolyt, és könnyeim még mindig patakokban törtek utat arcomon.
-Jól vagy? – nézett rám megrémülve, majd csípőmre rakta a kezét, mire én összerezzentem és reakciómat látva gyorsan el is vette. – Ne haragudj.
-Köszönöm. – suttogtam magam elé, majd egy határozott és hirtelen mozdulattal átöleltem és mellkasába fúrtam a fejem. Percekig csak álltam, öleltem és sírtam.
-Menjünk be. – tolt el egy kicsit magától a fiú. – Kikérjük a dzsekid és felmegyünk hozzám.
Bólintással nyugtáztam az ötletét, majd a ruhatár felé haladtam.
-Maradj itt, jó? – nézett rám, én pedig újra csak bólintottam. Álltam a ruhatár előtt és vártam a sorom, mikor eszembe jutott, hogy a biléta Kyle zsebében pihen.
Láttam, hogy James rohamos léptekkel a bárpult felé tart és karba tett kézzel áll meg Whittmore előtt.
-Hogy történhetett ez meg? – kezdett el önkívületi állapotban kiabálni. – Hogy engedheti meg magának?
Nathan tágra nyílt szemekkel nézte a magas fiút és próbálta neki mutogatni, hogy ne üvöltsön, mert lebuktatja, de James tovább folytatta, mire Nathan leszegett fejjel a kezében levő feltehetően alkoholmentes italra tekintve csak annyit mondott.
-A vészkijáratra nem gondoltunk, elől áll egy járőrautó, de hibáztunk…

18. rész - Rám számíthatsz

Heyeeey! 18. rész :D Nagykorú lett az oldal!
Kacsintgassatok el hozzá is már a 91.(!!) résznél jár :D Nagyon ügyesen ír!
Katt -> rusherforlifek3

Szerencsére sokáig nem ért haza senki így kellően le tudtam alapozni a nyakamon a piros foltot és még múlt is egy kicsit. Azonban Jamesnek írtam twitteren, hogy amint megnézi, keressen fel és be kell, hogy jöjjön velem a rendőrségre. Whittmorenak tudnia kell róla, hogy szereztem embert a tervhez és van kire számítanom idekinn is, nem csak a rendőrség tud a dologról, hogy Kyle itt járt, hogy féltékeny és hogy csak ki akar használni.
Néhány óra múlva James és én már az ágyamon ülve beszélgettünk, ő megbízva a feladataival én pedig tudatában annak, hogy a Nathan minden lépésemről tudni fog a továbbiakban, bármit csinálok. A telefonomban nyomkövető, vészhívó és minden hasonló fontos dolog, amire csak szükségem lehet.
-Féltelek. – hajtotta le a fejét a fiú. A kijelentése nem mondom, kicsit meglepett, de tudtam, hogy ilyen rövid idő alatt is milyen közel kerültünk egymáshoz, szóval nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Kicsit felém fordult és két tenyere közé fogta a kezem. – Nem akarom, hogy egy ilyen barom miatt még nagyobb bajod essen.
-Kockáztatás nélkül nem lehetek győztes. – mondtam és egyúttal ráraktam a tenyerem a felül levő kezére biztatásképp. – Ha véget akarok ennek vetni muszáj lesz megtennem.
-De… de nem lehetne valami mást csinálni, nem lehetne másképp? – aggódó tekintetét rám emelte, majd ötletek halmaza terült szét a fejében és mesélni kezdte. – Beöltözök neked és megcsinálok én mindent, amit neked kéne és akkor neked semmi bajod nem lesz. – jött izgalomba, mire csak hangosan felnevettem.
-James.. nagyon aranyos vagy, de figyelj, másfél fejjel magasabb vagy, mint én. – paskoltam meg a kezét, ami még mindig az enyémet tartotta, amit egy gyors mozdulattal elrántottam és telefonom után nyúltam. – Írok Kylenak.
Ha lehet még annál is több aggodalommal emelte rám zöld szemeit, mint amennyit eddig láttam rajta.
-Mit írsz? – kérdezte, majd közelebb húzódott hozzám és a kezemben levő telefonra pillantott, amit kicsit felé fordítottam, hogy pontosan lásson mindent.
@1stWilliams: Kyle, nem megyünk el bulizni valahova? Szeretnék egy kicsit kimozdulni és te ismered a legjobb helyeket a városban.
Amint megnyomtam a küldés ikont óriási gombóc költözött a torkomba.
-Kedvesnek kell vele lennem. – mondtam a telefont pásztázva, de a mondatot James felé intézve.
-Tudom. – zárta rövidre a témát, majd támaszkodó kezeit felemelte, minek következtében hangos puffanással eldőlt az ágyamban és arcát kezébe temetve nyöszörgött egy ideig, míg nem hallotta meg telefonom hangos csipogását, mely üzenetet jelzett. A hátam mögé néztem a fiúra, aki szétnyitotta ujjait és tágra nyílt szemekkel figyelt mögüle, megnyitottam az üzenetet elolvastam, majd odanyújtottam neki a telefonom.
@KyleTheGreat: Na látod, tudsz te ha akarsz, ezt már szeretem. Este összeszedlek és szólok Hopenak hogy hívja össze a bandát. Okos lány vagy te, nem hiába szeretlek…
A hányinger kerülgetett a szövegétől, az egész embertől undorodtam. „Nem hiába szeretlek” Ja… persze. Én is szétverem, akit szeretek amúgy. James rosszalló tekintettel nyújtotta vissza a telefont, mire én csak megráztam a fejem és elkezdtem bepötyögni a választ.
@1stWilliams: Akkor majd írj, hogy mikorra legyek kész:)
Az üzenet küldése folyamatban állapotsávot figyeltem, míg át nem váltott. Elküldve. Szóval akkor ma estére csináltam magamnak egy kis programot. Nagyon jó lesz biztosan, remélem nem a kórházban ébredek fel megint.
-Figyelj… - ült fel a fiú, fél kezével hátamat támasztva. – Én is ott leszek, egyedül semmiképp nem mehetsz el. Figyelni fogok rád, jobban, mint múltkor.
-James… - néztem mélyen a szemébe és végigsimítottam arccsontján. – aranyos vagy, de ha mindig téged lát egyszer meg fog verni.
-Hát inkább, mint téged. – nevetett fel, arra utalva mennyire nevetséges az indokom.
-Mindkettőnket… - halkan mondtam ki a szót és lesütöttem a szemem, mire állam alá nyúlt és magára emelte tekintetem.
-Nem hagyom. – suttogta. Szája vészesen közel volt az enyémhez. Még mindig államat fogta és a szemembe nézett. – Többé nem.
-Nem tudsz mit tenni. – szavaim alig hallhatóan hagyták el a számat, ő mégis jól hallott mindent. Még mindig közel tartott magához és egy pillanatra sem eresztett el.
Kezét a nyakamra csúsztatta és hüvelykujjával az arcomat simogatta. Szemeivel a számat és a tekintetemet pásztázta.
-Minden rendben lesz. – súgta oda, de szavai már a számban haltak el. Lassan csókolt, mintha törékeny lennék, mintha minden percben vigyázni akarna rám. Teljesen más volt, mint Kyle. Furcsa, de Kyle sosem csókolt meg így. Szavak sem kellettem hozzá, hogy érezzem, törődik velem. Abban a percben azt éreztem semmi sem történhet, senki sem bánthat, mert ő itt van és vigyáz rám. Lassan távolodott el tőlem, majd kezét még mindig a nyakamon tartva reakcióm figyelte, én pedig csak halványan elmosolyodtam. Látva ezt felbátorodott, közelebb ült hozzám és magához húzott.
-Vigyázz magadra. – szorosan ölelt, majd a twitterem csipogása lebbentett szét minket.
@KyleTheGreat: Este nyolc cica, csini legyél °w°
Az persze, csini. Legszívesebben egy nyúzott melegítő felsőben és egy régi rossz nadrágban mennék, de sajnos nem tehetem. Whittmore megmondta, hogy a lehető legjobb kapcsolatot próbáljam meg ápolni vele a következő napokban és tegyem meg, amit kér, míg az meg nem haladja az ingerküszöbömet. Nem kertelek… rettegtem mi lesz.
Következő pillanatban a twittert bezárva az órára pillantottam. Fél hét, sietősen James kezébe nyomtam a cuccát és kifelé lökdöstem a szobából.
-Menj, menj, menj, ha itt talál végünk, gyorsan kell elkészülnöm.
-Al, fél hét. – nevetett rám már a bejárati ajtónál. – Van még másfél órád.
-Csak másfél óra! – néztem rá megrökönyödve. – Tudod milyen kevés az?
A fiú újra felnevetett, majd szorosan átölelt.
-Vigyázz magadra, tényleg… és majd írj, ha tudod, hova mentek ott leszek, meg se próbálj megállítani. – tette hozzá mikor egyik kezével már az ajtó felé nyúlt. – Rám számíthatsz.
Gyorsan engedtem a fürdővizet magamnak, közben kirohanva a szobámba a szekrényajtót kivágva kerestem a megfelelő öltözéket. Ritkán hagyok akkora kupit magam mögött, mint most, de minden perc aranyat ért. Rohamos gyorsasággal fürödtem meg, mostam hajat és fogat. Összegeztem magamban a dolgokat.
Scott öcsémmel van játszótéren, Christie Mikenál alszik, apa meg biztos a projekten dolgozik még mindig. Gyorsan írtam Scottnak egy üzenetet, hogy jó eséllyel nem leszek itthon, ha hazaérnek, de azért ne legyenek el sokáig, Luc egyen, és maximum kilenckor fekvés neki. Fél perc múlva jött is az sms.
„Hova mész?”
Épp sütöttem be a hajam és körülbelül 10 perc múlva nyolc óra szóval válaszként csak két szót pötyögtem be neki. „Kyle buli”, de öcsémhez hűen inkább írogat fél szavas smseket, mintsem felhívna, tovább faggatott.
„Biztos, hogy pont Kyle az akivel buliznod kell? Nem tetszik Allison….”
Egyik kezemben szemhéjceruzával, másikban a hajsütővel ügyetlenkedtem, hogy mégis értelmes választ írjak vissza neki, vagyis nagyjából helyes sorrendbe üssem le a betűket.
„Minden ok lesz,vigyázzatok”
Részemről a beszélgetést lezártnak tekintettem és egy egyszerű mozdulattal félig hátra fordulva dobtam ki a fürdőszobából a telefont a fotelra.
Alig, hogy kész lettem a hajammal és a sminkkel már Kyle csöngetett és ugyanúgy, mint néhány órával ezelőtt, az ajtófélfának támaszkodva mosolygott rám, mikor ajtót nyitottam.
-Csini vagy. – mosolygott. – Ezt már szeretem.

17. rész - Dominancia

-Kyle… - szavaim számban haltak el és alig halhatóan törtek utat maguknak összeszorított fogaim között. 

A fiú még mindig csak állt és nézett rám. Hanyagul az ajtónak vetette vállát, karjait összefonta maga előtt. Szemei elsötétedtek az elszántságtól, íriszei szinte összefolytak pupillája színével. Mélyről jövő nevetése szántotta fel a levegőt, majd közelebb hajolt.
-Remélem emlékszel még rám. – suttogott a fülembe mély hangján, majd ügyet sem véve rá, hogy lefagyva állok vele szemben, erőteljesen belökte mellettem az ajtót, amit mindaddig tartottam és nevetve, zsebre vágott kézzel haladt el mellettem a nappali felé. – Szia Kyle. – húzta el a neve végét. –Gyere beljebb, örülök, hogy látlak.
-Hello… - nyögtem ki végül és követtem a nappaliba, majd tisztes távolságot tartva, míg ő levágta magát a kanapéra én a fotelra ültem. – Mit akarsz? – néztem rá komolyan.
-Ugyan kedvesem. – kezdett újra nevetni. – Hát így kell fogadni szíved választottját?
-Mondd mit akarsz és tűnj el. – mondtam ki keményen, elhatároztam, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni. Legalábbis… próbáltam ehhez tartani magam.
-Emlékszel még a legutóbbi beszélgetésünkre, ugye? – kezdte el a mondandóját és rám tapasztotta borzasztó tekintetét, majd mondandója közben lassan felállt és heves gesztikulálások közepette leült a fotelom kartámlájára. – Ó, látom, emlékszel. Megmondtam, hogy kussolsz a dolgokról, hát nem megmondtam?
-Kyle mi bajod? – néztem rá szúrós tekintettel, majd közelsége miatti frusztráltságom eredményeképp felálltam és tovább álltam volna, de elkapta a kezem.
-Nem mész te sehova. Itt maradsz és meghallgatod, amit mondok. Megértetted? – szemei még sötétebbé váltak, mint ezelőtt, úgy éreztem bármire képes. Nem először tört rám ez az érzés, de még mindig megijesztett.
-Mit akarsz? – szóltam rá erényesebben minden egyes szót külön kihangsúlyozva ezzel is még több erőt adva kérdésemnek. Nem lehet, hogy tud a rendőrségről. Nem lehet, hogy tud Nathanról és arról, hogy épp egy nyitott aktában szerepel a neve. Ha erről tudomást szerez, tuti biztos, hogy kicsinál.
-Nagyon jól tudod, hogy mit akarok. – mondta, majd levágta magát a kanapéra és félig magára húzott még mindig csuklómat szorítva.
-Engedj el. – fészkelődve próbáltam kiszabadulni szorításából, mire csak nevetett nyomoromon.
-Nem kell, hogy félj tőlem. – suttogta szinte hallhatatlanul. – Csak mindent úgy kell csinálnod, ahogy én azt akarom és semmi bajod nem esik.
Végigsimított az arccsontomon meleg kezével. Kínosan és zavarba ejtően közel volt hozzám. De nem tudtam úgy nézni rá, mint azelőtt.
-Mondd csak kedvesem… - suttogott még mindig – mit keres a twittereden kép arról a seggfejről?
Összerezzentem. Féltékeny volt. Sokkal rosszabb és sokkal ijesztőbb volt a suttogása, mintha kiabált volna. Egyik kezével a combomat szorította erősen, nehogy véletlen fel tudjak állni fogságából, másikkal pedig a derekamat fogta. Tudtam, hogy bármikor, ha megpróbálnék felállni, utánam kapna és visszarántana. Tudtam, hogy semmi esélyem és tudtam, hogy ideges, láttam rajta…
-Semmi közöd hozzá kivel kávézok. – vágtam oda nyersen ezzel még jobban felhergelve, de nem érdekelt.
-Na idefigyelj. – mondta, majd erősen maga alá fordított és egy pillanat alatt fölém helyezkedett. – Amíg az én nőm vagy mindenhez van közöm.
-Kyle hagyjál, semmi közöd hozzám, bedrogoztál és ott hagytál. – vágtam szemrehányóan arcába.
-Sehogy sem tudod bizonyítani. – nevetett felszabadultan. Még mindig fölöttem térdelt, erősen nyomta magát csípőmhöz. Szerette, ha kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Teljességgel uralkodhatott felettem. Pedig ezt nem is olyan rég még élveztem volna… de ez már elmúlt, az az ember számomra teljesen a múlté.
-De én tudom és ez épp elég. – húztam mosolyra a szám, hogy lássa, nem félek tőle, majd a csukóm után nyújt és leszorította a kanapé karfájára.
-Még egyszer kérdezem – hajolt annyira közel, hogy éreztem arcomon leheletét – és jól gondold meg, mit válaszolsz. Mi közöd van ahhoz a bájgúnárhoz?
-Kyle kibaszottul semmi közöm hozzád és neked sincs ahhoz, hogy kivel mit csinálok a picsába már, hogy lehetsz ilyen korlátolt barom? – egy pillanat alatt hagyták el a félhangos szavaim a számat, mire ő újra kiegyenesedett, majd fejét rázva elnevette magát, kiropogtatta ujjait lassú mozdulatokkal, beharapta alsó ajkát, majd egyik kezével átfogta a nyakam. A másik kezével pedig hirtelen lendített egyet és a másodperc töredéke alatt landolt arcomon. Összeszorítottam szemem, de nem tudtam megállni, hogy könnyim utat törjenek maguknak. Fejem oldalra csuklott, úgy éreztem egy másodperc alatt megfulladok. Nem is az fájt, hogy megütött, hanem a legjobban, talán ahogy bánt velem, teljesen kiszolgáltatott helyzetben terültem el a kanapén, keze a nyakamon, a másikat pedig nevetve megrázza és ujjait nyújtóztatja, majd nyakamra szorít és újra arcomba hajol.
-A saját érdekedben remélem, hogy rólam nem esik szó ezeken a kis kávézgatásokon te nyomorult. Mert tudod mi lesz a vége… - hangja egyre halkult. Sosem kiabált, értett hozzá, hogy kell az ember érzéseire hatni. Teljesen megsemmisülve éreztem magam. – Megmondtam, hogy ha bárki tudomást szerez a történtekről vagy bárkit megpróbálsz bevonni abba ami csak ránk tartozik, kicsinállak.
Az utolsó szó szótagokban hagyta el a száját. Zaklatott tekintete rám szegeződött, hosszan nézett és mielőtt elengedte volna a nyakam még egyszer megerősítésként szorított rajta egyet.
Végül leszállt a csípőmről és teret hagyott, hogy végre megmozdulhassak. Kihasználva az alkalmat és megakadályozva, hogy véletlen meggondolja magát és visszaüljön amilyen gyorsan csak tudtam felültem, lábaimat magam elé húzta, kezeimmel összekulcsoltam és ráhajtott állal figyeltem további cselekvéseit. Kyle velem szembe ült le, a kanapé másik felére.
-Ha azt csinálod, amit mondok, akkor semmi bajod nem lesz kedvesem. – kezét végighúzta a lábamon, de továbbra is fenn tartotta a domináns megnyilvánulásait. – Csak a te érdekeidet nézem, és nem akarom, hogy rossz emberekhez fordulj. Remélem, tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki jót akar neked.
Mélyen nézett a szemembe, látta, hogy könnyezek, de nem érdekelte. Csak a saját lelkiismeretét akarta tisztára mosni. Vajon szeretett valaha? Vagy mindig csak egy cseléd kellett neki, akit kedve szerint ugráltathat?
-Jól vigyázz mit csinálsz. – tette hozzá és egyúttal a kanapéról lökte el magát. – Nem kell kikísérni, kitalálok egyedül is. – nevetett még egyet utoljára, amitől kirázott a hideg. Nem értettem, hogy lehet egy emberben ennyi szélsőséges tulajdonság.
Amint Kyle bevágta maga után a bejárati ajtót gyorsan a konyhába futottam, kinyitottam a mélyhűtőt és egy csomag zöldbabot kaptam ki, amit egy darab ruhába tekerve arcomhoz nyomtam. Az érzésre felszisszentem, még mindig éreztem tenyere nyomát, éreztem, hogy éget, éreztem, hogy ujjai nyomán lüktet a bőröm. Egyik kezemmel még mindig a fagyaszott babot fogtam, másikkal pedig sietősen a csapot nyitottam, hogy megmossam az arcom, hátha egy kicsit megnyugtat. Mikor elzártam a csapot és egy törlőkendővel nagyjából szárazra töröltem arcom a fürdőszoba felé tartottam, hogy a tükörben jobban szemügyre vegyem mit tett velem. A babot ledobtam a szennyes tetejére és a tükörbe néztem. A nyakam egy csíkban piroslott, viszont az arcom halványodni kezdett. Kezemmel a nyakam átfogva idéztem fel mit is tett velem, nehezen nyeltem, úgy éreztem, ha nem iszok, megfulladok. Sietve nyitottam meg a csapot és nagy kortyokban nyeltem a hűsítő vizet. Nem akartam elképzelni mi történhet, ha rájön, hogy a rendőrség tud róla…

Szeretném minden hasonló rész után kihangsúlyozni, hogy az erőszak soha nem megoldás és ha hasonlót tapasztaltok, fontos, hogy ne féljetek segítséget kérni, mert egyedül nem tudjátok megoldani és feldolgozni a történteket!
Figyelj magadra és figyelj a társaidra is, mert bárki bármit mond, értékes vagy. A erőszak további erőszakot szül, a szavaknak is hatalmas ereje van, és bántani valakit sosem lehet megoldás!

16. rész - Baby steps

Szavaimra hirtelen felkapta a fejét, mert érezte mennyire fontos dolgot is akarok mondani. Csupán néhány perc leforgása alatt ismertettem vele a terv legapróbb részleteit is.
-Al… én szívesen segítek neked ahol tudok. – nézett rám szemöldökét összehúzva. – De ez elég veszélyes, nem gondolod?
-Tudom, de csomó ember fog mögöttem állni. – érveltem, miért nem olyan vészes, mint ő gondolja.
-De nem fog róla tudni senki, akkor nem tudnak megvédeni, jól átgondoltad te ezt? – méregetett tovább a fiú.
-James… Whittmore mögöttem áll és a rendőrséggel kapcsolatban leszek folyamatosan. Nem eshet semmi bajom.
-Rendben. – zárta rövidre a beszélgetést, majd a csészére meredt tekintettel mélyen elgondolkozott. – Segítek… - mondta ki végül nyögvenyelősen, majd gyorsan hozzá tette. – De ígérd meg, hogy ha bármi nem a terv szerint halad, akkor rögtön kiszállsz, vagy ha bármi bajod történne...
Némán bólintottam és arcomon egy mosoly terült szét. Tudtam, hogy minden rendben lesz és tudtam, hogy semmi nem tántoríthat el most már. Szemem előtt lebegett a cél, és hogy a hegy tetejére tűzzem a siker zászlaját még egy nehéz utat kell bejárni, de nem bántam. Tudtam, hogy helyesen cselekszem. Eljött az én időm, kaptam egy lehetőséget és élnem kell vele.
-Min gondolkozol? – fürkészte a tekintetem a fiú.
-Csak hogy lehet, hogy veszélyes és lehet, hogy igazad van, de ezt meg kell tennem. – böktem ki.
-Minden rendben lesz. – mosolygott rám biztatóan. A szerepek felcserélődtek és most ő öntött belém egy kis bátorságot. - És végső soron jó döntést hoztál, muszáj valamit tenni.
-Igen, én is így gondolom. – bólogattam. – Egyébként utál a kutyád… - mutattam a sarokban ülő és felém néző eb felé, aki épp vicsorgott rám, mire James elnevette magát.
-Nem utál, csak szeretne játszani. – nevetett tovább.
-Játszani? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Hát nem úgy néz ki, mint aki annyira játszani akar, szerintem inkább meg akar enni.
-Hogy enne meg egy ilyen kicsi kutya téged? – nevetett James tovább.
-Hát elég elszántnak tűnik. – magyaráztam tovább az elméletem.
-Igen, mindjárt neked ugrik és átharapja a torkod, vigyázz vele, nagyon sátáni. – mondta, majd elindult a kutya felé és egy egyszerű mozdulattal az ölébe kapta, majd immáron ketten leültek a kanapéra. – Látod, hogy szeret? – nyomta az arcomba a kutyát.
-Mindjárt megharap. – hőköltem hátra, mikor a kis állat ugatott egy hangosat, James pedig újra elnevette magát.
-Izgatott. Egy ekkora állat nem is tud veszélyes lenni. – tájékoztatott jókedvűen és a következő pillanatban lerakta Foxot közénk a kapaéra, mire a felsőtestemre ugrott és egy egyszerű mozdulattal arcon nyalt, James pedig csak tovább nevetett.
-LÁTOD? – mutattam rá megrökönyödve a kutyára, tágra nyílt szemekkel, a kis állat pedig még mindig az arcomba vigyorgott. – Ízlelget…  de, remélem nem tetszett neki, amit érzett és hamarosan belátja, hogy nem vagyok egy potenciális ebéd alany.
-Pedig szerintem elég lennél neki pár napig tekintettel arra, hogy tízszer olyan pici, mint te. – húzta az agyam immáron.
A kiskutya tovább csaholt a kanapén és ugrálgatott fel s alá én pedig alig győztem nyújtogatni a nyakam, hogy ne érje el az arcom azzal a borzasztó hosszú nyelvével.
James látja a szenvedésem megfogta a kiskutyát és a földre rakta, mire lehajoltam hozzá és hogy érezze, hogy igazából én szeretem őt meg úgy általában a kutyákat megpaskoltam a kis fejét ő pedig izgatottan vakkantott egyet mire újra összerezzentem.
-Jézusom. – préseltem ki a szót fogaim között mire James újra csak felnevetett, majd felemelte a kávéját és belekortyolt, én pedig előkaptam a telefonom a zsebemből és megnyitottam a kamerát, a készüléket pedig James felé tartottam.
-JAMES! – szóltam rá hirtelen, mert az istenért se akart a kamerába nézni, mire összerezzent, de hát végső soron sikerrel jártam, mert rám emelte tekintetét. – Bocs csak akarok egy képet twitterre. – nevettem, mire felém nyújtotta a csészét, elvette tőlem a telefonom és lőtt egy szelfit.
-Most már ne kiabálj. – adta vissza nevetve a telefonom, mire én is eleresztettem egy mosolyt és posztoltam is a képet twitterre.

@1stWilliams: @JamesMaslow #lazulás #legjobbdélután #kávézási

Amint a képet kiposztoltam James hírnevének köszönhetően és annak, hogy betageltem gyorsan terjedni kezdett a twitteren és kaptam az értesítéseket a tovább osztásról. Örömmel léptem ki a twitterből és kora este lévén egy kis beszélgetés után elindultam haza, otthon még játszottam egy kicsit öcsémmel és le is feküdtem aludni.

Reggel kipihenten keltem, végre olyan hosszú idő után úgy éreztem nincs mitől félnem.
-Jó reggelt. – pusziltam meg apát, miközben egyik kezemben a bögrémet szorongattam.
-Jó reggelt kicsim. – mosolygott rám. – Hogy vagy?
-Én jól, és te? – méregettem gyanakodva. – Gondterheltnek tűnsz…
-Minden rendben persze, csak tudod a francia meló, sokat kell rajta dolgoznom nagyon. De azzal, hogy megkaptuk a szerződést ezt elvállaltam, csak azért azt hittem könnyebb lesz. – legyintett. – Hogyha engem neveznek ki projektvezetőnek, akkor pedig el kell utazni néhány napra Franciaországba, az is egy kicsit bonyolult lesz, de még ezen ne gondolkodjunk. – mesélte nevetve.
Olyan jó látni, hogy ennyire szereti csinálni a munkáját, hogy neki ez tulajdonképpen nem is munka, hanem mondhatjuk úgy, hogy a hobbija. Az irodája tele van tervrajzokkal, a francia kampány arculatterveivel és néhány látványtervvel az elképzeléseiről, sőt még maketteket is csinál néha. Egy egész üzlettervezet van kirakva egy asztalon orvosi pálcikákból.
-Apa… - kezdtem bele a szónoklatomba. – Legyél egy kicsit önző, tudom, hogy mindig a mi érdekeinket tartod szem előtt, de most magaddal kell, hogy foglalkozz. Annyi energiát fektettél már ebbe a munkába, hát arasd le a babérokat. Te leszel a projektvezető és kész. Ha el kell utaznod néhány napra, akkor majd én maradok Lucassal és Scotték is besegítenek majd. Ne gondolj erre. Csak arra, hogy mennyit dolgoztál vele, jó? - fejeztem be az érvelést, mire felnevetett, közelebb húzott magához és a hajamba puszilt.
-Köszönöm. – suttogta. – De tudnod kell, hogy a legjobbat akarom nektek.
Egy fél órával később apa már az irodában volt, Luke az oviban a többiek pedig összevissza, szóval egyedül voltam a házban. Leültem a tv elé, megnyomtam a bekapcsoló gombot, a kezemben pedig a telefont forgattam és a tegnapi képhez érkezett kommenteket olvastam.
Legtöbben arról érdeklődtek, hogy James és közem milyen a kapcsolat, illetve mégis mit kávézgatok vele. Mosolyogva olvasgattam a viccesebbnél viccesebb találgatásokat, mikor csöngettek.
Felpattantam a kanapéról, kikapcsoltam gyorsan a tévét és sietve az ajtó felé indultam, majd elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót.
-Kyle… néztem a fiúra lesokkolva, akinek dühben forgott a szeme és az ajtófélfának támaszkodva gúnyos mosolyra húzva száját nézett rám. Megijesztett…

Díííííííj

Szabályok:

- Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!

Köszönöm Bigtime Lover :)

- Küldd tovább a díjat!

1. csviki18 - Az utolsó meccs

2. CiniThePrincess - Játék az életem

3. 9anonym28 - Love story

4. _nemvagyokjoiro - A múlt

5. -Mrs-Griezmann - Üzentek tőle

6. Dorothy31 - Szerelem vagy szenvedély?

7. Naa.. jóóó elég lesz már :D

-Tedd ki a plecsnit jól látható helyre úgy, hogy az én blogomra vezessen!

Ki a fene az az én? Ha Bigtime Lover akkor már egyszer a te blogodra vezet egy kicsit feljebb :D

-Írj le 10 tényt magadról!

1. Ismerem Dzsudzsák Balázst

2. 219 közzétett megjegyzésem és 29 bejegyzésem van

3. Télen van a szülinapom

4. 3 perccel ezelőtt széttört a szemüvegem

5. Épp a nappaliban ülök és azon gondolkozok, hogy mit írjak még

6. Nincs tesóm

7. Képtelen vagyok kávé nélkül élni, mert egyébként keveset alszok

8. Utoljára a Balatonnál voltam nyaralni

9. Van egy kutyááám 

10. Te meg még mindig csak Balázsra gondolsz:'D 

15. rész - Szükségem van rád...

Már eltelt egy nap mióta Nathan Whittmore ajtaján kiléptem. Ágyamon ülve, hátam a falnak vetve görgettem le a facebook értesítési sávját, mikor telefonom hangosan jelzett, hogy üzenetem érkezett twitteren. A kezdőképernyőn egy ismerős név villant fel. Mosolyogva nyomtam ujjam a kék madaras ikonra és kíváncsian olvastam a sorokat.
@JamesMaslow Mi újság Zöldszem? :)) Mi lesz a beígért találkozással, hogy végre a saját szememmel is meggyőződhessek róla, hogy már tényleg jól vagy? :)
Gyorsan a válasz opcióra nyomtam és már kezdtem is írni a szöveget.
@1stWilliams Szia Magas :) Az imént épp azon gondolkoztam, vajon hogy fogadnál tőlem egy váratlan látogatást, aztán sajnos rá kellett, hogy jöjjek fogalmam sincs hol laksz :(
@JamesMaslow Hát, ha te is úgy gondolod ezen változtathatunk :D  Vagy esetleg ebéd után egy kávé?
@1stWilliams Én benne vagyok  :)
@JamesMaslow Akkor egy körül ott vagyok nálad ha neked is megfelel
@1stWilliams Hülye lennék elszalasztani a lehetőséget :D Köszönöm akkor nem soká találkozunk :)
@JamesMaslow Addig is vigyázz magadra! Szia :)
Vigyorogva indultam meg a fürdőszoba felé, hogy egy kicsit ráncba szedjem magam, ugyanis az óra már delet ütött. Tekertem egyet a hangfalamon, biztosítva ezáltal, hogy valószínűleg családom is élvezhette a csodás melódiákat.
I’m like a dog without a bone… Just like they say it in a song – dúdolgattam az általam már jól ismert sorokat, miközben a tükörhöz hajolva épp szempilláimat igazgattam, hogy kellően nagyok legyenek.
-Hééé, hát ez meg miért ilyen hangos? – nevetett Christie mellém állva és a tükrön át szemembe nézve, mire én is elmosolyodtam.
-A szempillaspirálomnak szülinapja van és most épp bulizunk. – mutattam felé az előbb említett tárgyat.
-Őrült vagy. – mondta, majd nevetve hátat fordított és készült kimenni az ajtón. Én pedig elkaptam a kezét és megpörgettem, nevetve rám nézett, majd megvontam a vállam és mindent az „ünnepeltre” fogtam.
-Meghívott téged is a szülinapjára. Milyen vendég az aki nem táncol?
-Nem voltam még háromfős szülinapon, de köszönöm a meghívást hölgyem. – nézett még mindig széles mosollyal arcán az Astor felé, majd csípőjét rázva a konyha felé vette az irányt. Majd én is a folyamat befejeztével kiléptem a szobából és indultam az ebéd illatának irányába.
Szűk egy órával később már a kanapén ültem teljes harci díszben és kisöcsémmel böngésztük a nickelodeont, aztán megállapodtunk abban, hogy Shimmer és Shinet nézünk. Ám mikor jött a sárkány, a csengő megszokott dallamára kaptam fel a fejem, és siettem a cipőm felvételével, hogy még véletlen se várakoztassam meg Jamest.
-Szia. – hanyagul a falnak támaszkodott, kezeit zsebre vágta és zöld szemeit rám emelve egy mosolyt eresztett felém.
-Szia. – köszöntem én is neki. – Elég pontos vagy. – nevettem, arra célozva, hogy hajszálpontosan egy óra volt, mikor meghallottam, hogy valaki csenget.
-Igazából itt állok már öt perce, de szeretek pontosnak tűnni. – nevetett ő is.
-Sokkal jobb színben vagy, mint legutóbb, mikor láttalak. Igaz, az még a kórházban volt. – nézett rám, immár az autójában a slusszkulcsot forgatva.
-Igen, jobban is érzem magam. – mosolyogtam rá hálásan. Mióta ismerem olyan kedves velem. Na de hát…. Kyle is az volt. Jamesben mégis jobban megbízom és érzem azt a kisugárzást, ami semmiképp nem tartogathat semmi Kylehoz hasonló vonást. – De mesélj már te is, ne csak mindig rólam legyen szó.
-Nem vagyok egy izgalmas ember. Velem nem történnek NCIS-ben is helytálló történetek. – nevetett. – Megírom, eladom és a jogdíjat felezzük, na mit szólsz?
-Örülnék, ha már ott tartanánk, mert legalább már vége lenne ennek az egész szarságnak. – néztem a kesztyűtartót egykedvűen.
-Elég ha hiszel benne, és megteszed, amit tudsz. – tekintetét magamon éreztem, így hát én is felé fordítottam fejem. – Hidd el, aki szeret végig ki fog tartani melletted, bármilyen nehéz helyzetben is legyél. Soha nem leszel egyedül, szóval soha ne add fel.
-Köszönöm, aranyos vagy. – mosolyogtam rá, majd hirtelen kiböktem, mert már biztos voltam benne. – Azt is köszönöm, hogy ajándékot hoztál nekem, és hogy benn voltál a kórházban.
-Nem kel megköszönnöd, felelősnek éreztem magam, hogy nem tudtam mit csinálni, mikor odajöttél hozzám. Éreztem, hogy megszorítod a vállam és még csak el se tudtalak kapni… Olyan gyorsan történt minden, megfordultam és te már a földön feküdtél, már csak a mentőket tudtam értesíteni.
-James te hülye vagy. – mondtam egy halvány nevetés kíséretében. – Már hogy lennél felelős bármiért? Megtetted, amit senki más. Mást nem is tehettél volna.
James elfordította a kormányt és egy ház előtt állította le az autót. Kiszálltam, majd a házra nézve a lélegzetem is elakadt.
-Hű… - préseltem ki magamból életem leghosszabb mondatát.
-Tetszik? – kérdezte, miközben egy kattintással beriasztotta a fekete járművet.
-Nem tudtam, hogy ilyen kurva nagy házban laksz. – néztem rá. – Mondjuk sztár vagy, mit vártam. – nevettem el magam legyintve egyet.
-Belülről is megnézed vagy állunk még egy fél órát itt? – kérdezte nevetve, mert ő az autó orrának támaszkodva állt, én pedig csak bámultam magam elé.
-Hát lehet, hogy túl nagy sokk lenne egy napra, ha belülről is meglátnám ezt a luxust. – nevettem el magam, majd megindultam az ajtó felé, James pedig természetesen követett.
Elfordította a kulcsot a zárban, majd az ajtót belökve mutatta, hogy menjek beljebb. Nem csalódtam. Egy nagy ebédlő terült el előttem, bal kéz felől pedig a konyha kapott helyet, jobb kéz felől pedig a nappalira engedett rálátni jelenlegi helyzetem.
-Hű váó. – immáron körülbelül ötödször estem szerelembe a házzal, a berendezéssel, a dizájnjával és az egész összképpel, amit láttam.
-Mondasz valami mást is ma? – nevette el magát, majd gyengéden hátamnak támasztotta kezét és kicsit beljebb tolt. – Várj, had találjam ki… most itt állunk fél órát ugye?
Cipőmet ledobva és a gondosan a kabáttartó állvány alá helyezve néztem fel a magas fiúra.
-Merre? – kérdeztem kíváncsian.
-Jobbra, a nappaliba. – felelte, majd ujjával az előbb említett hely felé mutatott.
Ahogy a helyiségbe léptem megtorpantam és egy kicsit hátrahőköltem.
-Jézusom. – adtam hangot meglepettségemnek, mire James szokásosan csak elnevette magát.
-Foxi! –hajolt le, miközben a kosárkában alvó kutya csak aludt tovább.
-FOX! – szólt rá erélyesebben, a kis állat szemei pedig kipattantak és legnagyobb boldogságában futott oda gazdájához, aki egy pillanat alatt felkapta a jószágot.
-Allison, Fox. – nyújtotta oda az állat tappancsát. – Tudom, hogy nagyon ijesztő, de ne félj tőle nem bánt. – nevetett az előző akciómra célozva ezzel.
-Hahaha… nem félek tőle, csak váratlanul ért. Brandy már az ajtóban áll, mihelyt megérkezünk, nekem szokatlan, hogy egy kutya aludni is szokott. – nevettem én is.
-Fox lusta. – mondta, majd letette a kiskutyát a földre, ám az végig a lábunk alatt cikázott. – Foglalj helyet. – nézett célzón a fehér kanapéra, majd kávét töltött a két előre kihelyezett csészébe. – Hogy szereted?
-Erősen, feketén, köszi. – néztem a szorgos fiúra, majd elém rakta a csészét.
-Tényleg. – kortyolt egyet a kávéba, majd az asztalra rakta. – Még mindig nincs ötleted mi történhetett azon az estén?
-Az igazat megvallva… - húztam fel a lábam és kissé felé fordultam, hogy lássam, mit reagál a hallottakra, majd elkezdtem beszélni a rendőrségről, Kyleról, a helyzetről, a kórházról. Megpróbáltam röviden, minden lényeges infót közölni. Igazából jó volt, hogy ezt valakinek kibeszélhettem magamból a rendőrségen kívül.
-Hűha. – nézett rám döbbenten, mire elnevettem magam.
-Na mi van, nem tudsz mást? – kezdtem cukkolni, mint ő nem olyan rég engem, mire elmosolyodott.
-Hát rá semmiképp nem gondoltam volna. Azt hittem mikor kibékültél vele rájön, mit veszíthet…  De a legfontosabb, mi lesz most? – nézett aggódóan.
-Whittmore kezében van az ügy, beszéltem vele, ötleteltünk és kiokoskodtuk mi lenne a legmegfelelőbb Kyle ellen. – emeltem rá a tekintetem, mert eddig a csészét szorongató kezem szuggeráltam. –James, szükségem van rád… 

14. rész - Valami új

Találkozót beszéltem meg Nathannal. Kellemes érzés fogott el annak tudatában, hogy jól cselekszem, ennek ellenére hihetetlenül ideges voltam. Az agyam végig tudta, mit kell tennem, már csak azt kell kitalálni, mit mondok apának, hova megyek. Nem akartam, hogy tudja az igazat. Hamarabb megtalálta volna Kylet mint a rendőrség. Ám gyomromat továbbra is fojtogatta az érzés miszerint hamarosan hangosan is ki kell mondanom feltevéseimet. Hirtelen felálltam az ágyamról, de szédülni kezdtem és rám tört a hányinger. A székem háttámláját fogtam, hogy ne essek vissza az ágyra, szemeimet összeszorítottam és próbáltam nem az érzésre koncentrálni, csak arra gondolni, hogy jól vagyok, a hányingert csak beképzelem. Néhány percbe telt, mire visszatért az egyensúlyérzetem és megindultam a fürdőszoba felé, hogy olyan arcot varázsoljak magamnak, amivel képes vagyok emberek közé menni ismét. Lábam a hideg kövön siklott végig és a tükröt kémlelve, folyamatosan magamon tartottam tekintetem.
Láttam, hogy mindkét szemem erős lila karikák szegélyezik és ajkaim is lilás árnyalatban pompáztak. Éreztem, hogy nem vagyok jól és a tükör sugallta sápadt arcom is ezt sejtette. Megnyitottam a csapot és bő hideg vízzel arcot mostam, hogy egy kicsit felpezsdüljön a vérkeringésem.  Mikor már nagyjából úgy éreztem készen állok, azt mondtam apának, sétálok egy kicsit és elindultam a rendőrségre.  Görcsösen ültem az ajtó előtt várva arra, hogy Nathan felbukkanjon valahol. Fogalmam sem volt, hogy néz ki, vagy egyáltalán mire számítsak. De a portánál egy „Nathan Whittmore” névtáblával ellátott ajtó elé ültettek le, és azt mondták pár perc múlva megérkezik. Idegesen morzsolgattam ujjaim és fekete tornacipőmre tapasztottam tekintetem.
Gondolataim már messze jártak, mikor egy karakteres hang szólított meg.
-Allison? Allison Williams? – tornyosult fölém a magas alak, mire hirtelen odapillantottam, és mint késdöfés hasított belém újra a kellemetlen érzés. Ügyetlenül felálltam a székről, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet.
-Nathan Whittmore. – folytatta mosolygós és bizalmat sugárzó kiállásával.
-A… Allison. – szólaltam meg egy általam is ismeretlen, vékony és ijedt hangon.
-Örülök a találkozásnak Allison, menjünk be. – mondta, majd ajtót nyitott, és félre állt, hogy előtte mehessek be az irodájába.
Egy kicsit barátságosabbnak tűnt a szoba, mint az amiben a jegyzőkönyvet felvették nem is olyan rég. A fa székek helyett kényelmes fotelek fogadtak és egy kicsit otthonosabb érzetet keltett az egész. Az asztalon Nathan névtáblája és néhány kép – gondolom a családjáról – kapott helyet, mely megmosolyogtatott és melegséggel töltött el. Tudtam, hogy Nathan kezében jó helyen lesz az ügy, ugyanis kizárt, hogy egy ilyen családcentrikus embert, mint ő, ne fogjanak meg a hallottak.
Bátorítóan mosolygott rám, keze alatt az aktákat tartva. Nem siettetett, nem próbált meg mihamarabb túl lenni az egészen, csak várt türelmesen, hogy készen álljak beszélni a történtekről.
-Tehát… - kezdtem bele a számomra kicsit nehézkes témába. – Mikor legutóbb azt a kérdést kaptam, hogy van e valaki, aki gyanút kelthet az ügyben,…. akkor azt mondtam… azt mondtam nem gyanakszok… - a szavak nehezen hagyták el ajkaim. A torkomban a gombóc nagyobb volt, mint amit valaha is tapasztaltam. Úgy éreztem megfagy bennem a vér és képtelen vagyok megszólalni.
-Most pedig azért jöttél, mert úgy gondolod, mégis van valaki, akinek köze lehet hozzá, így van? – Nate látta rajtam, milyen nehéz, hogy szavaim utat törjenek maguknak. Kérdésére egyetértően bólintottam. Úgy éreztem minden erőmet össze kell szednem és ki kell végre mondanom.
Mikor járni kezdtünk, nem számítottam rá, hogy ez lesz a vége.  Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Kyle lesz az a személy, aki miatt a rendőrségen fogok ülni, egy maximum 25 éves sráccal szemben. Idegesen tördeltem ujjaim és adrenalin szintem az egekbe szökött.
-Kyle…, a fiú, akivel együtt vagyok. Az egész úgy kezdődött, hogy féltékeny lett egy barátomra. Mikor számon kérte rajtam meg… megütött. – szakadt ki belőlem. Kimondva minden olyan komolyan hangzott, talán míg nem mondtam ki nem is éreztem milyen komoly. Minden egyes szó súlya nehezedett a vállamra. Majd a felismeréstől, hogy igen, ez tényleg megtörtént, újra megijedtem Kyletól, fülemben csengtek egykor elhangzott mondatai.
„- (…) tudod édesem… én mindig elérem a célom. Te pedig asszisztálni fogsz hozzá.”
„ – Téged teszlek felelőssé.”
„- Rossz dolgok fognak történni.”
Féltem. Ott ültem és féltem. Tudtam, hogy nincs visszaút. Tudtam, hogy most már nincs mit tenni, mégsem szólaltam meg.  Nem mertem, nem tudtam.
-Kérsz egy pohár vizet esetleg? – kérdezte Nathan, mikor látta, hogy megrekedtem és agyamban erősen kattognak a fogaskerekek.
-Nem, köszönöm. – mondtam, majd úgy éreztem, ha már szólásra nyitottam a szám, talán könnyebben tudom folytatni a beszédet. – Azon az éjjelen, egy szórakozóhelyen voltunk. Előtte Kylehoz mentem, hogy találkozzak vele… - ismét megakadtam egy pillanatra, olyan témáról kell beszélnem, amiről jóformán csak a legközelebbi barátainak mesél az ember. De tudtam, hogy a hangsúly most nem ezen lesz, így hát egyszerűen csak tenyeremet vizslatva vágtam bele a témába. – Szóval… le akart velem feküdni. De én nem…
-És mi lett a dolog kimenetele? – nézett rám összehúzott szemöldökkel.
-Orrba fejeltem… - mondtam, mire Nate apró mosolyra húzta száját.
-Jól tetted. – nézett rám megpróbálva oldani a bennem lakozó feszültséget, mire egy picit én is elmosolyodtam. – Tehát, ezután mentetek az említett szórakozóhelyre?
-Igen, és ő hozta nekem az italokat… - kezdtem bele az utolsó emlékeim mesélésébe.
Miután mindent megbeszéltünk és a jegyzőkönyvbe vétel megtörtént, jó érzéssel távoztam az irodából. Nathan azt mondta szükségünk lesz egy harmadik emberre, akit bevonunk a történetbe és mivel azt akarom, hogy Kyle ne tudjon erről az egész gyanúsításról, megpróbáljuk csapdába csalni. Megbeszéltük a részleteket és egy terv körvonalait vázoltuk fel agyunkban.
Nem is tudtam még, hogy valami teljesen új… valami veszélyes veszi kezdetét. Már tudtam is ki lesz az a bizonyos harmadik személy.

13. rész - A terv

Reggel motiváltan keltem, és elhatároztam, hogy teszek valamit, ami megállítja Kylet. A hívásaira azóta nem válaszolok, mióta itthon vagyok és nem beszélek vele semmilyen formában. A tudomásomra adta, hogy bármire képes a céljai elérése érdekében és semmi nem riasztja vissza. Titokban kell csinálnom, mindent. Apát és a családomat semmiképp nem keverhetem bele. Még nem volt kész tervem, de nem álltam többé motiváció hiányában.
-Jó reggelt. – köszöntem a konyhába ballagva „kicsiny” családomnak, ugyanis szerencsésen én aludtam legtovább és mindenki más már a konyhában, vagy a nappaliban ügyködött.
-Mi jót csinál mindenki? – néztem körül boldogan.
-Segítek apának sütni tortát. – nyalogatta a kezét a kis kukta teljesen koszos köténykében, majd lemászott a székről és odanyújtotta nekem a kezét. – Megkóstolod? Én csináltam!
Látszott, hogy roppant büszke volt magára, hogy ezt a nehéz feladatot sikeresen el tudta végezni, ezért természetesen nem mondtam nemet.
-Húú, ez nagyon finom! – böktem meg a pici orrát, mire kacagott és gyors mozdulatokkal visszamászott a székre, hogy véletlen se maradjon le semmiről.
-Kinek lesz szülinapja? – sétáltam még mindig kómásan apa mellé, hogy megtudjam mi is ez a nagy készülődés.
-Hát azt már csak megünnepeljük kellően, hogy itthon vagy, az egyik kedvencedet csináljuk, de nem árulom el melyiket, ennyi meglepettség érjen legalább. – mosolygott rám, majd megtámasztotta a fejem és egy puszit nyomott a homlokomra, amit én egy gyors öleléssel és fülig érő mosollyal viszonoztam és suttogtam egy köszönömöt neki.
Majd megfogtam a szokásos bögre kávémat és a borzasztó dizájnos rózsaszín malackás mamuszomban odaballagtam a kanapéhoz és arrébb lökdöstem kedves öcsémet.
-És ti? – kérdeztem még mindig fél álomban.
-Last Of Us, megvolt a zombilázadás és már 10 évvel azután járunk, most ki kell derítenünk mi volt az oka és mi értelme volt, hogy meghalt az elején a hapi lánya. – magyarázták egymás szavába vágva nagy izgalmak közepette. Úristen, jó, én ebből nem igazán értek semmit, de elhiszem nekik, hogy a legjobb játék a „vilááááágoooonn”. Így… hangsúlyosan és eltagolva.
Egy ideig még nézegettem, hogy mit csinálnak, majd miután 10 perc elteltével se értettem, hogy mit jelent, hogy „fogy az XP, siess” és hogy „háromszög, négyzet, háromszög, gyorsan” inkább tovább álltam, leraktam az üres bögrémet a konyhapultra és elindultam a szobám felé, hogy valami kényelmi viseletet öltsek magamra. Nyárra való tekintettel kiemeltem a rojtos farmer sortomat a szekrényből és egy fehér trikót választottam hozzá, és mivel még azért annyira nem volt így melegem, sőt mondatni benn a szobában szabályosan fáztam volna, egy hosszú ujjú piros-fekete kockás inggel tarkítottam az összképet, majd levágtam magam az asztalom elé és a twitter csivitelő hangjára lettem figyelmes.
3 olvasatlan üzenet. Kyle, rendben ez marad olvasatlan és még ki is vágom a kukába, többet nem érdemel. A második az egyik főiskolai csoporttársamtól érkezett, érdeklődött, hogy mi van velem, mert el vagyok tűnve. Gyorsan rákattintottam a válasz lehetőségre és begépeltem neki egy rövidke összefoglalót, hogy mi is történt valójában, majd a küldésre kattintottam. Boldoggá tett, hogy aggódott értem és hálás voltam neki, mert tudtam, hogy ha véletlen elrabolnak ő észreveszi. Na jó… ilyen talán nem fog előfordulni. De akkor is jó, ha az ember tudja, hogy vannak emberek, akik törődnek a sorsával, a családján kívül. A harmadik levél feladója pedig nem más, mint a fiú, aki alig ismer, de már is több jót tudok elmondani róla, mint Kyleról.
@JamesMaslow Hé Zöldszem, minden rendben veled? J Kiheverted már a megrázkódtatást?
XOXO a magas srác
Elmosolyodtam, mikor elolvastam a nekem szánt sort, majd buzgón kezdtem gépelni a választ.
@1stWilliams Szia Magas! J) Már teljesen jól vagyok, de azért elgondolkodtat ki lehetett a „merénylő”. L Szeretném minél hamarabb kideríteni! Te jól vagy? J
Reméltem, a két soros üzenetem megteszi hatását és szoros perceken belül kapok választ kérdésemre, de akármennyire is vágyakozón néztem a beérkező üzeneteimet, sehogy sem lett egy egyes a boríték ikon felső sarkában. Átnéztem, mik is várnak rám még a nyáron, milyen beadandók, milyen fotókollázs készítés és egyéb munkálatok, majd beírtam a naptáramba őket és feldobtam mindent a felhőbe, hogy az iPhonemról is könnyen elérhessem, majd egy könnyed mozdulattal lecsuktam a laptop tetejét és a polcomra suvasztottam. Majd mikor visszafordultam, láttam, hogy apa áll az ajtóban, karba tett kézzel, lazán az ajtófélfának vetve vállát.
-A szentségit, de megijesztettél! – mondtam neki, mire halványan nevetett.
-Rossz a lelkiismereted? – kérdezte, még mindig egy mosoly kíséretében.
-Nem, csak nem hallottam, hogy idejöttél. – magyaráztam. – De mindegy, mondd, miért állsz ott? Gondolom van oka.
-Be kell mennünk a rendőrségre. – mondta ki a száraz szavakat, mire a torkom összeszorult, és csak álltam ott, mint egy értetlen kisgyerek, így ő folytatta.  – Nem viccelek, bárki volt, megteheti mással is, nem beszélve arról, hogy lehet, hogy legközelebb elszántabb lépéseket tesz feléd és nem áll meg itt.
Értettem apa mire gondol és tudtam, hogy ez lenne a helyes. De nem tagadom, egyszerűen csak féltem. Tartottam az egésztől. Hogy mi fog történni, mit fognak kérdezni, mit fogok csinálni. És tudtam, hogy ha Kyle megtudja, hogy belevontuk a rendőrséget is, nem fogja ennyiben hagyni a dolgokat. Félek, hogy nem fogom tudni titkolni előtte. És akkor mi lesz, ha rájön? Mit mondok majd neki? Nem mondhatom apa előtt, hogy van egy gyanúm, én… félek Kyletól.
-Alison? Elfehéredtél. – nézett rám apa. – Minden rendben van? Hozzak neked egy pohár vizet? Vagy valamit enni?
-Minden, persze, csak… biztos leesett a cukrom, de majd nem soká eszek valamit.
-Rendben, de ha bármi gond lenne, szólj. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. – ölelt meg, nekem pedig nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne sírjam el magam. Ő a legjobb apa, én pedig eltitkolom előle, hogy mi bánt.
-Rendben. – mondtam, majd mikor távozni készült, utána szóltam. –Apa! Szeretlek.
-Én is szeretlek, de tényleg mennünk kell, kapj be egy pár falatot, aztán induljunk. – mosolygott bátorítóan, amit egy apró bólintással zártam rövidre.
Tisztában voltam vele, hogy el kell mennem, és tudtam, hogy a helyes megoldás itt van előttem. De mégse tudtam megtenni, hogy besétálok és azt mondom, hogy „Szerintem Kyle volt, és szinte be is ismerte.” Nem voltam rá képes...
Még talán egy óra se telt el, de ott álltunk a rendőrségen, várva arra, hogy végre behívjanak minket.
-Williams. – hangzott a szó a vasszigor tekintetű, hórihorgas férfitől, aki kilépett az ajtón. Orrán éden fekete kertes szemüveg ült, ami még jobban kihangsúlyozta tekintélyparancsoló fellépését.
Két fa szék fogadott minket és egy ugyanolyan fából faragott asztal állt a szoba közepén. A helyet polcok keretezték, melynek minden rekeszben katonás rendben álltak az akták, és a tollak sem voltak rest egyenesen állni az asztalon elhelyezett fém lyukacsos hengerben.
-Üljenek le. – mutatott a székre és úriember módjára állva várta meg, míg helyet foglalunk.
-Köszönjük. – bólintottam tisztelettudóan, hogy ne legyek ellenszenves.
-Hallgatom. – tolta fel vaskos orrán a szemüveget, majd felpattintotta a tollat és jegyzeteléshez kezdett.
Elkezdtem mesélni a történteket. Sötétkék szemével szinte a lelkembe látott és mikor rám emelte tekintetét csak még gyorsabban vert a szívem. Az asztal alatt a kezemet dörzsölgettem és néha a lábamon doboltam az ujjaimmal. Nem hiszem, hogy kellően bírtam leplezni idegességem, de ez nem számított. Minden, amit mondtam fekete tintával vésődött bele a fehér papírlapba.
-Értem. – választ egy röpke szóval a hallottakra, majd jött a kérdés, amitől végig tartottam. Éreztem, hogy izzad a tenyerem, alsó ajkamat beharapva hallgattam hűvös szavait a csendes teremben. – Van valaki, akiről úgy gondolja, köze lehet a jogsértéshez?
Nagyot nyeltem és egy pillanat alatt megfagyott a levegő körülöttem.
-Nem, uram. – nem tehettem, elhatároztam, hogy megteszem, de nem lehetett. Egyszerűen a gombóc a torkomban, ami egyre csak növekedett, nem engedte, hogy megtegyem. Egyszerűen nem voltam képes rá. Csalódott voltam, de valahol mégis számítottam rá, hogy ez fog bekövetkezni. Zsebemben egy halk dallam jelezte, hogy valaki a társaságom után érdeklődik, de most nem foglalkoztam vele. Megerősítést várt tőlem, mélyen a szemembe nézett, és megkért, hogy gondolkodjak eszembe jut e bárki.
-Sajnálom uram, nem tudom. – leheltem ki a végső választ összeszorított fogaim között, mire emberünk felhúzta a szemöldökét, sóhajtott egy nagyot, majd újra szorgos jegyzetelésbe kezdett.
-Itt a munkatársam névjegye, az ügyet innentől ő veszi át, a továbbiakban ő foglalkozik vele. – nyújtotta át a színes bilétát, amit rögtön meg is köszöntem. – Ha bármi eszébe jutna, kérem, hívja fel, a telefonszám a névjegy alján található. A nyomozást megkezdjük, ki fogjuk hallgatni az érintett társaságában fellelhető személyeket és lehet, hogy sor kerül majd arra is, hogy még egyszer el kell mondania mi történt azon az ominózus estén a szórakozóhelyen.
Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, amit mondott. Apa a két keze közé fogta az enyémet, ezzel is tudatva, hogy számíthatok rá. Nem tudtam megszólalni, egy hang se jött ki a torkomon. Úgy éreztem a félelem és a megszeppentség átvette az irányítást a testem felett. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de az érzés csak növekedett bennem, épp úgy, mint a torkomban a gombóc. Vasas ízt éreztem a számban, de tudtam, hogy ha nem rágtam volna a szám belsejét, helyben utat törnének a könnyeim maguknak. Éreztem, hogy nem bírom tovább. De apa a legjobb pillanatban fogta meg a kezem és egy határozott mozdulattal felállt a székről, késztetve rá, hogy én is tegyem meg. Néhány perc múlva a kocsiban ültünk. Csend volt, csak a motor halk zümmögését lehetett hallani. Még mindig a kihallgatás hatása alatt voltam. Csak a szobámba akartam érni és sírni, míg el nem fogynak a könnyeim. Éreztem, hogy nem sokáig tudom magamban tartani mindazt, ami felgyülemlett a pár nap leforgása alatt.
-Jól vagy? – nézett rám egy pillanatra aggódóan apa, mire csak lágy mosolyt erőltetve az arcomra egy bólintással adtam tudtára, hogy nincs oka aggodalomra. Tanácstalan voltam. Levette a kezét a sebváltóról és gyengéden megsimogatta a combom, de tekintetét végig az úton tartotta.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. – próbált megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel, majd végre leparkolt a garázsba. Én pedig ahogy csak tudtam siettem a szobámba, a tiszteletkörök megtétele után, majd az ágyamba roskadva hátamat a falnak döntve csak meredtem magam elé céltalanul a semmibe. Éreztem, ahogy néha megfeszül a torkom, de még sírni se tudtam. Nem volt erőm semmihez, úgy éreztem, a kihallgató szobában hagytam el magam, és azóta csak körvonalaimban élek tovább.
Hosszas bambulás után, eszembe jutott, hogy még az őrsön jelzett a telefonom. Mohón kikaptam a zsebemből és láttam, hogy egy twitter értesítésem érkezett. Az üzenet megnyitása megmosolyogtatott.
@JamesMaslow Én jól vagyok köszönöm J Majd összefuthatnánk, hogy lássam a saját szememmel is ezt a nagy gyógyulásosdit! Ha bármiben segíthetek szólj. XOXO
Gyorsan a zsebembe csúsztattam a készüléket, és elhatároztam újult erővel és eltántoríthatatlanul, hogy visszamegyek a rendőrségre, és beszélek Kyleról. Tartozom azoknak az embereknek, akik törődnek velem. Felbuzdúltságom következményeképp újra kihalásztam zsebemből a szeretett iPhomemat és tárcsázni kezdtem a névjegykártyán található számot.
-Halló? Nathan Whittmore? Rendőrfőkapitányság? – szóltam bele hangomban még mindig némi bizonytalansággal, de tudtam, hogy már nincs visszaút.
-Igen? Tessék. – szólt vissza a hang a vonal túlsó feléről.
-Allison Williams vagyok, a éjszakai szórakozóhely ügyben keresem. Lehet,… lehet, hogy mégis lenne itt valami, ami eszembe jutott…

12. rész - Otthon, édes otthon

-Kész vagy? – kérdezte Kyle, mert felajánlotta, hogy haza visz. Apa dolgozott így busszal kellett volna megoldanom a haza utat különben.
-Igen, mehetünk. – húztam ki magam biztosan, örültem, hogy végre elhagyhatom a szobát.
-A macit itt ne felejtsd. – mutatott a lufiban ülő plüssre. – Tetszik?
-Igen, nagyon aranyos gesztus volt, csak még mindig nem tudom kitől kaphattam. – töprengtem el egy pillanatra.
-Azt hiszem nem kéne, hogy kérdéses legyen, nyilván én voltam, nem gondolod? – kérdezte, majd sürgetni kezdett, hogy siessek.
-De apa azt mondta te még nem voltál benn előtte, a maci meg már a szekrényen volt, mikor először jöttél. – néztem rá értetlenül.
-Apukád biztos nem látott. – indokolta állítását, majd kinyitotta a nagy fehér ajtót, hogy menjek már.
-Elszaladok a leleteimért utána itt is vagyok. – néztem rá, mire levágta a csomagokat  a szék mellé és leült.
-Jó, de siess, ebédre megyek és már fél 11. – mondta, mire csak megforgattam a szemem és elfutottam az ablakhoz, ahol ki kellett kérnem a papírokat. A számomra már jól ismert nő ült az ablak másik oldalán, ugyanis kórházi látogatásom során ő hordta be nekem a gyógyszereket, amiket be kellett vennem, és néha még el is beszélgettünk.
-Csókolom!- üdvözöltem a kedves idős hölgyet. – Allison Williams.
-Tudom kedveském, tudom. – nézett rám és még a szemei is mosolyogtak, esküszöm az ilyen emberek éltetnek. – Haza mehetsz végre?
-Igen, már nagyon vártam ezt a napot. Nagyon hiányzik az otthoni légkör. – mosolyogtam vissza rá, mire megértően bólintott. Mikor megtalálta az én pakkom, a kezembe nyomta a fehér mappát rajta a nevemmel, majd jó egészséget kívánt és elköszöntünk.
Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan visszafordultam és odakönyököltem az ablakhoz.
-Lucynda néni! – szólítottam meg az idős hölgyet. – Nem tudja véletlen, hogy ki volt az, akitől a macit kaptam? – böktem a szobám ajtaja felé.
-De kedveském, az a barna hajú fiú, sokat volt itt, mielőtt felébredtél volna a gyomormosás után.
-Ő volt az?  - mutogattam Kylera, aki a műanyag széken ülve a telefonját nyomkodta, mire Lucynda néni előre hajolt és neki nyomta arcát a műanyagnak, ami elválasztott tőle.
-Nem, nála valamivel magasabb, jó kiállású fiatalember volt. – mosolygott rám.
-Köszönöm. – mosolyogtam vissza, majd újra elköszöntem és visszafutottam Kylehoz.
Szóval tényleg jól tudta apa, nem is volt benn nálam, csak azon a két percen, amíg láttam. Tényleg nem tőle kaptam a macit. James lehetett az, akkor már értem miért mondta, hogy vigyázzak rá.
-Siethettél volna jobban is. – nézett rám Kyle megvetően. Nem értem mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki és amivel hirtelen egyik napról a másikra én lettem a rossz. Róla valahogy mindig a szomszéd fiú című film jut eszembe. Azért remélem mi meg tudjuk oldani annál normálisabb keretek között a dolgokat.
Néhány perccel később már a kocsi ajtaját csuktam és néma csendben robogtunk hazafelé, mikor a mellettem ülő fiú hirtelen megszólalt.
-Hogy vagy? – ja, igen, azt hiszem, most előjött az emberi énje és hirtelen el kezdte érdekelni, hogy mi is van velem... vagy csak lelkiismeretfurdalás.
-Jól, kösz. – adtam meg a rövid, de annál lényegre törőbb választ.
-Máskor ne igyál ennyit. – szakította el egy pillanatra tekintetét az úttestről.
-Nem az alkohollal volt baj. – vetettem oda neki.
-Talán ha nem iszol ennyit nem történik meg mindez. Nem gondolod? – hangja egy árnyalattal mérgesebbre váltott.
-Akkor se az alkohol volt a baj. – erősködtem.
-Akkor igyál, mit bánom én mit csinálsz. – zárta le a beszélgetést. Véleménye szerint.
-Lehet, hogy veled volt baj. – mondtam félve.
-Mi van? – rivallt rám.
-Hát nem tudom, mindig ha veled vagyok történik valami és egész este te hoztad nekem amit ittam, most meg azt mondod talán azzal volt a baj. – kezdtem már egy kicsit felbátorodva és magamnak egyfolytában azt hajtogattam, hogy nem félek tőle, nem félek tőle, nem tud bántani.
-Mi a picsáról beszélsz? – kérdezte erőteljes indulattal.
-Arról, hogy talán te voltál az, aki bedrogozott, mert nem akartam lefeküdni veled, te seggfej. – már én is mérges voltam, nem akartam megvádolni, míg nem vagyok biztos benne, de nem bírtam csak úgy ülni mellette, mintha semmi sem történt volna és játszani a boldog szerelmest.
-Szerinted ha bedrogozlak hozok neked ajándékot, hogy örülj neki, kihívom a mentőket és haza viszlek?
-Szerintem haza viszel, hogy ne legyen bűntudatod, amiért ilyen szarul sült el az egész, és ekkora szerencsétlen vagy, de a többi nem te voltál. Valld be, hogy ki se hívtad volna a mentőket, csak hogy mentsd magad és senki ne tudja meg milyen ember is vagy te valójában.
-Szép gondolatmenet. – nevetett gúnyosan.
-Szóval nem tagadod le? Nem mondod, hogy nem te voltál? – kérdeztem, mert minden egyes szóval, amit kimondott biztosabb voltam benne, hogy ő volt az, neki köszönhetem a kórházi napjaimat. Meg se szólalt, csak mikor felállt a garázs előtti placcra. Kivette a kulcsot a lyukból, kicsatolta az övét, majd elmosolyodott és felső testét teljes szélességgel felém fordította.
-Tudod, azt hiszed, hogy minden rólad szól, azt hiszed, hogy nem kapok minden ujjamra minden sarkon, nálad sokkal jobb nőt. Tudod miért nem dobtalak még? Mert nekem nem egy olyan nő kell, akinek a hülye kis kívánságait teljesítgetnem kell, nekem egy olyan ember kell, aki kiszolgál, megteszi, amit akarok és ezért minden követ megmozgatok, és tudod édesem… én mindig elérem a célom. Te pedig asszisztálni fogsz hozzá. – gusztustalan volt, egyre közelebb hajolt hozzám, éreztem a parfüm illatát és biztos voltam benne, hogy ő tette. Már csak be kellett bizonyítanom. Nem hagyhatom, hogy más lányokkal is megtegye ezt.
-Menj a picsába. – vágtam a fejéhez, majd indulatosan kiszálltam az anyósülésről és bevágtam az ajtót magam mögött. Kivettem a bőröndöt a csomagtartóból és vissza sem nézve, feldúltan bevágtattam a házba.
Még fel sem eszméltem és a méreg is teljesen az agyamig hatolt, mikor egy morgást hallottam a kutyától, ami azt jelezte, hogy drága kisöcsém erélyesen a földre helyezte, mert megpillantott az ajtóban állva és odaszaladt hozzám, majd megölelt, én pedig akaratlanul is elnevettem magam és ugyanúgy cselekedtem a bőröndömmel, mint ő a kutyával. Köszönhetően annak, hogy Scott egy pohár pudingot kanalazgatott, mikor a szobájából kifelé vett irányt, hogy megnézze miért is visongat kisöcsém, a kutya megkapta a maradék pudingot és csatlakozott szoros körünkhöz.
Örömére annak, hogy hazaértem, a hosszas ölelkezést követően gyorsan kipakoltam a bőröndből és mindent a helyére raktam.
-Allison! – ugrált oda hozzám a kis szőkeség nagy örömök közepette, majd suttogva folytatta. – Csinálsz nekem kakaót?
-Igen, csinálok. – mondtam én is hasonló hangerővel – De miért suttogunk? – kérdeztem.
-Scott azt mondta hagyjalak pihenni, de te csinálod a legfinomabb kakaót. – mondta, én csak elnevettem magam, felkaptam a kis cselest és felraktam a konyhapult melletti székre, és elkezdtem neki csinálni a kakaóját.
A nap hátralevő része csodásan telt. Estére hazaért mindenki és néztünk egy családi filmet közösen a nappaliban egymás hegyén hátán fekve, aztán lemostam magamról a kórházi szagot végre, és lefeküdtem aludni. Most már itthon.

11. rész - Kórházi látogatás

-Persze, gyere csak. – néztem meglepettem a fiúra, aki szótlanul közelebb jött, kihúzta az apró fehér széket az ágy alól, majd ráült.
-Hogy vagy? – nézett rám néhány másodperces síri csönd után.
-Már sokkal jobban. – feleltem egy mosoly kíséretében. – De te hogyhogy itt vagy?
-Csak érdekelt, hogy hogy vagy. Este nagyon szarul néztél ki. Nem tudom emlékszel e, de összeestél és kihívtam a mentőket. Azt mondták túladagoltad magad. – sütötte le a szemeit.
Éreztem, hogy bár nem ismer annyira, mégis csalódott bennem.
-Nem! – kiáltottam. – Nem én voltam. – néztem rá kétségbeesetten, mintha a lelki világom romba dőlne, hogy tényleg azt hiszi én voltam. Ő pedig mondatomra nyomban felkapta a fejét és rám emelte opál zöld íriszét.
-Ezt hogy érted?
-Én nem drogozok. Soha nem is tettem. Valaki beletette az italomba. – böktem ki végül elkeseredve, mire megfeszült az állkapcsa és néhány másodpercig némán nézett rám, majd újra megszólalt.
-Tudod ki lehetett az?
Válaszként bizonytalanul megráztam a fejem, jelezve, hogy nekem fogalmam nincs semmiről. Kételkedve méregetett, majd megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni az összes gondolatát.
-Nem ember, aki képes ilyesmire.
A hangos nyikorgásra eszméltünk fel, ami jelezte, hogy nyílik az ajtó – nem volt épp alvásbarát az itteni közlekedés – és egy hosszú fehér köpenyes orvos lépett be rajta.
-A látogatási idő lejárt fiatalember. Most már el kell hagynia, a kórtermet. Hagynia kell egy kicsit pihenni a beteget.
James megértően bólintott, majd felkapta a dzsekijét az ágyam széléről és nem soká már távozni is látszott.
-Gyógyulj meg minél hamarabb, és vigyázz a macira. – mosolygott, majd a lufiban levő plüss felé intett. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget annál, minthogy kedves és a legjobbakat kívánja nekem.
Az orvos megnézte a kórlapomat, közben hümmögött néhányat, majd ő is, mint aki jól végezte dolgát, egyedül hagyott az újdonsült kicsempézett „magánzárkámban”.
Örültem a látogatásának, ez azt jelentette, hogy érdekelte mi történhetett velem. Mondjuk, ha ő hívta ki a mentőket, ez mindenképp így történt. James látogatásáig szentül hittem, hogy Kyle volt. Én azt hittem ő hívta ki a mentőket. De ha ő tette ezt velem, akkor miért hívta volna ki? Kezdett egyre jobban értelmet nyerni a gondolatom, miszerint mindennek ő áll a hátterében. Nem lepett volna meg. Minden rossznak, ami történik, valamilyen rejtélyes módon köze lesz hozzá hirtelen. Nagyokat pislogtam, mert tudtam, hogy ha lecsukom a szemem, rögtön elalszok. Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, amit tegnap. Meg akartam várni apát, és a srácokat. Végre találkozni akartam velük és velük is tisztázni akartam a dolgokat. Nem szeretném, ha azt hinnék, én vagyok a „bűnös”.
Ám annak megakadályozása, hogy elaludjak, sikertelennek bizonyult.
Mihelyt felébredtem, kipattantak a szemeim és egy hirtelen gondolattól vezérelve felültem az ágyamon, ami nem tűnt túl jó ötletnek, mert rögtön elkezdtem szédülni, így lassan, de biztosan visszahajtottam a fejem a puha, kifeküdt párnára.
Körülnéztem a szobában, nem láttam semmi meglepőt, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem aludtam át megint a látogatást.
Nagyokat ásítozva kerestem valami ihatót a kis szekrényben, mivel felkelni nem tudtam, mert akkor az infúzióba vagy beletekeredtem volna vagy szerencsétlenül kirántottam volna a kezemből. Nagy kotorászásom eredményeképpen sikeresen előszedtem egy palack vizet, majd lassan felültem és meghúztam, mintha azt vártam volna, hogy elmossa az összes problémámat.
Majd az ajtó felé pillantottam, ami újra bizonytalanul nyílni kezdett. Tudtam, hogy nem az orvos az, ő csak egy gyors határozott mozdulattal belöki maga előtt, ő már ismeri a járást. Míg azon gondolkoztam ki tolhatja maga előtt a nehéz szerkezetet teljesen kinyílt az ajtó és a pici Lucas állt ott megszeppenten. Majd nem sokkal később apát pillantottam meg mögötte, ahogy a kezét Luke hátára téve bátorítja a kicsi fiút.
-Menjél, csak, nézd ott van a nővéred. – suttogta neki, mire a pici felbátorodva odaszaladt hozzám és gyorsan felugrott az ágyamra.
-Lucas vigyázz! – figyelmeztette Scott, mire csak legyintettem egyet, mert igazából az se érdekelt volna most, ha úgy ugrik fel az ágyamra, hogy beletérdel a gyomromba, úgy örültem, hogy itt vannak.
Felültem és lábamat törökülésbe téve helyet engedtem a többieknek is, hogy leüljenek. Mindenki meglátogatott. Apa kihúzta a széket és leült rá, Christie, Mike, Scott és Luke pedig az ágyamon ültek. Sokan azt mondják, hogy a nagy család nem jó, én mégse cserélném el őket semmiért.
-Mi történt? – törte meg apa a csendet.
-Tudom, hogy mit hiszel, de nem én… apa esküszöm én nem… - kezdtem bele gyorsan a mondandómba, mire ő csak megrázta a fejét és elmosolyodott.
-Egy percig sem gondolta senki, hogy te lettél volna. Meg se fordult a fejünkben. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy tudod e mi történhetett? A pincér nem nézett rád sokat, vagy valaki nem volt esetleg aki kitüntetett figyelemmel kísérte az éjszakádat?
-Nem tudom ki tehette. – mondtam bátortalanul. – Igazából olyan homályos az egész. Nem is emlékszem már semmire, Kyleal és a barátaival voltam, mikor hirtelen megpillantottam egy ismerőst, odamentem hozzá és innentől teljesen képszakadás az este. Azt mondják elájultam, azt mondják az italomban volt valami szer, de én nem emlékszem.
-Semmi baj. – simított végig apa a lábamon. – De biztos lehetsz benne, hogy ennek a végére járunk és nem fogom ennyiben hagyni a dolgot, ha megtudom ki tette ezt veled, esküszöm kicsinálom.
Szemei szikráztak, mérges volt, nem mertem elmondani az elméletem, miszerint Kyle drogozott be. Nem mertem elmondani semmit róla. Tudtam, hogy Kyle nem nézné jó szemmel és biztosan megtalálná a módját, hogy megbosszulja és tudtam, hogy apa sem hagyná annyiban a dolgot. Pedig nem akartam drámát. Nem akartam, hogy apának legyen baja ebből az egészből. Ha elmondom valakinek, az a rendőrség lesz, ők majd kivizsgálják az ügyet. De még meg kell bizonyosodnom róla, hogy az elméletem igaznak hat.

10. rész - Awaken

Sziasztok:))

Tudom, hogy nagyon kiszámíthatatlan vagyok, de ne is keressetek benne logikát. :D Csak élvezzétek a részeket. Boldog február tizennégyet mindenkinek;)

Mohón pislogtam párat, mire a kép kezdett kitisztulni körülöttem. Egy fehér plafon volt fölöttem. Idegesen néztem körbe.
Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Mintha a világ forogna és mindenképpen ellenem szövetkezne. Minden percben, órában, másodpercben.
Riadtan ültem fel. Az első dolog, amit érzékeltem a kezembe szúrt infúzió volt, ami előző akcióm miatt rettenetesen szúrni kezdett. Oldalra néztem és a kis fehér szekrényen egy maci állt egy csillagos lufiban.
-Kyle – nyögtem erőtlenül. Mikor az ajtón belépett egy orvos, a lehető leggyorsabban feküdtem vissza. Halvány, amolyan tipikus erőltetett mosoly terült ajkaira, amely még jobban kihangsúlyozta erősen kidolgozott, szabályos arcát. -Látom felébredt Miss Williams.– lassan lépkedett az ágyam végébe, ezzel megbizonyosítva arról, hogy nem fog bántani. Bár már majdnem felnőtt vagyok, továbbra is gyerekként félek az orvosoktól és konkrétan mindentől, ami a kórház címszó alatt áll.- Mi történt? – halovány emlékeim voltak az estéről, de azok sem a legjobbak. Hirtelen visszatért az émelygő, szédülő érzés, így változtattam kicsit helyzetemen..
- Barátai szerint tegnap éjszaka meglehetősen sokat ivott, de az alkoholon kívül más szereket is találtunk a szervezetében.
- Drog? – hangom komolyra váltott. - Sosem nyúlnék droghoz. – És a tudat, hogy ráadásul nem is magam okoztam ezt ijesztő volt.
- Igen. Gyomormosást végeztünk önnél, de mivel sokáig nem volt magánál kapott más gyógyszert is. A szervezetet nagyon megterheli az ilyen, sőt, az is lehet, hogy ezután meglehetősen kívánni fogja majd a szert. Mindenesetre pár napig benntartjuk, amíg tart a gyógyszeres kezelés. Van bármi ötlete ki tehetett drogot az italába?- Amiket felsorolt nem éppen voltak kellemes dolgok, csak hálálkodni tudok, amiért nem voltam magamnál.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Kyle, Mason, Robbie, Alice és Hope. Nem volt ott más. Ki tehette ezt?
-Nem, doktor úr, fogalmam sincsen. – mondtam, de hangom alig hallatszott. Megrémültem.
-Allison! – jött be apa az ajtón, mire egy apró mosoly jelent meg a szám szélén. – Kicsim, jól vagy? Éjszaka kaptam egy hívást, hogy behoztak a kórházba és rögtön ide siettem. – hadarta aggódva.
-Igen apa, jól vagyok, semmi baj, ne aggódj. – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Akkor én most magára is hagynám önöket, hogy tudjanak nyugodtan beszélgetni, de ne maradjon sokáig, a betegnek most pihenésre van szüksége. – hívta fel rá apa figyelmét az orvos, aztán kisétált az ajtón.
-Édesem. – nyomott egy puszit apa a homlokomra. – Hogy vagy? Mi történt?
-Jól vagyok már, apa. – fogtam meg a kezét. – Fogalmam nincs mi történt, kimosták a gyomrom, drogot találtak a szervezetemben. Nem emlékszem semmire, de esküszöm apa, nem élek tudatmódosító szerekkel.
-Jó kicsim, meg se fordult a fejemben. – szorította meg a kezemet. – De van bármi ötleted, hogy kerülhetett a szervezetedbe? – kérdezte, mire csak megráztam a fejem.
-Apa! Köszönöm, hogy itt vagy, sokat jelent.
-Ne viccelj már, hol lehetnék máshol? De most pihenj. – engedte el a kezem tehetetlenül.
-Apa… - szóltam utána erőtlenül. – A macit… Kyle hozta?
-Fogalmam nincs, leugrottam egy kávéért a büfébe, de mire visszaértem már itt találtam. Nem láttam senkit. Pihenj drágám, nem soká újra jövök hozzád és hozok neked valami finomat. – mosolygott rám, majd ő is kisétált. Úgy gondoltam Kyle volt, aki ott hagyta, így nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Egyedül maradtam. Egyedül én voltam a kórteremben és a gondolataim. Csend volt. Átgondoltam mindent, ami történt éjszaka. Nem emlékeztem semmi különösre. Csak azon rugóztam, hogy mi van, ha Kyle tette? Mi van, ha mindezt azért csinálja, hogy engedelmeskedjek neki? Mi van, ha csak irányítani akart, csak rosszul sikerült neki és túladagolt? A legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtam mitévő legyek. Nem árthatok neki, mert akkor kikészít. Féltem. Még az is megrémisztett, hogy egyedül voltam. Esetlenül halásztam ki a táskámból a telefonom és a fülhallgatóm, majd a fülembe dugtam, ügyelve közben arra, hogy ne tekeredjek vele az infúzióba.
Kényelmetlen volt már háton feküdnöm, így kirakva a szekrény szélére a telefonom oldalra fordultam és a történtek tükrében bámultam ki céltalanul az ablakon, majd néhány zeneszám lefolyása alatt el is aludtam.
Mikor felébredtem a telefonom összetekerve a fülhallgatóval a párnámon hevert, a szekrény szélén pedig egy gyümölcskosarat pillantottam meg, volt benne egy kártya, amit bátortalanul kivettem a banán mögül.
Gyógyulj meg, ma még benézünk hozzád. Aludj sokáig.
– apa, Scott, Chris, Luke
Megmosolyogtam a kedvességüket. Biztos mélyen aludtam, hogy nem ébredtem fel rá, hogy itt jártak. Bárcsak mellettem lennének és nem mentek volna el. Úgy szeretnék már találkozni velük.
Ajtónyikorgást hallottam, mire az ajtó felé kaptam a fejem. A fiú pedig megállt az ajtóban és zsebre vágott kézzel méregetett.
-Bejöhetek? – szegezte nekem a kérdést.